Egy sima, egy fordított : Alice Munro: Dear Life - Drága élet Mesterházi Mónika fordításában

Alice Munro történeti nem tetszetősek, nem szépek és nem kalandosak. Tele vannak viszont váratlan fordulatokkal, hirtelen változásokkal, emlékekkel, megmagyarázhatatlan indítékokkal. Hősei furcsák, szorongók, sodródók, magányosak. Nehéz velük azonosulni, sokszor nem is akarunk. Gyengének és passzívnak látjuk őket, nem élik az életet, nem irányítják a sorsukat, hanem hagyják megtörténni az eseményeket. Ha változtatnak, azt hirtelen módon, szinte motiváció nélkül teszik. Akik viszont megpróbálják kezükbe venni a sorsukat és megpróbálnak kitörni egy helyzetből, rosszul járnak. Nőalakjai egy férfi központú társadalomban próbálnak alkalmazkodni az erkölcsi normákhoz majd ezek változásához.
„Idősebb korában nehéz volt elmagyaráznia, akkoriban mi volt oké és mi nem. Azt ki lehetett jelenteni, hogy a feminizmus, hát az nem [...] akkoriban az is gyanút keltett, ha valakinek volt egy komoly gondolata, nemhogy célja, vagy esetleg olvasott egy igazi könyvet, az ilyesmit volt szokás felhánytorgatni, ha aztán a gyerek tüdőgyulladást kapott, egy hivatalos vacsorán elejtett megjegyzés meg a férj előléptetésébe kerülhetett. Függetlenül attól, melyik politikai pártról volt szó. Elég volt, hogy egy nő jártatta a száját.” - írja az Eljutni Japánba című novellában.
Aice Munro történetei időben és térben jól behatárolhatók. A múlt század, azaz a XX. század a 30-as évektől egészen a 70-es évekig. A 2. világháború, a gazdasági válság, a háború utáni gazdasági fellendülés, ami együtt járt a kultúra és a szokások, a morál változásával, egy újfajta sznobizmus megjelenésével. Egy kontinensnyi ország egy régiója, a Huron tó vidéke, a kisváros és a vidék, a farmok, a tanyák. Ez az a hely, amit jól ismer. Alice Munro Winghamben egy ontarioi kisvárosban született, és bár ez az országrész, Ontario állam déli része két nagy iparvárosnak is otthont ad, inkább mezőgazdasági terület elszórt gazdaságokkal, sok protestáns szellemiségű kisvárossal. Alice Munro bár élt Vancuverben is, szinte az egész életét itt töltötte, egyetemi évei is ide kötik, és jelenleg is itt él, egy Clinton nevű kisvárosban Winghamtől nem messze.
Novelláiban józanul, érzelgősség mentesen beszél az élet apró dolgairól, arról, hogy az élet néha furcsa, veszélyes és váratlan fordulatot vehet. Arról, hogy az élet, az emberi sors elviseléséhez is kell erő. Arról hogy, hogy a veszteség mindig is veszteség lesz, akkor is, ha elfogadjuk és akkor is, megbocsátunk magunknak.  A túléléshez viszont szükségünk van a megbocsátásra, sokszor saját magunknak kell megbocsátanunk. És egyébként is, minden élet drága, az is, amit külső szemlélőként nem látunk annak.
Munro rendkívül ökomenikusan ír, sokszor elhallgatja a történések egy-egy részletét, utal olyan dolgokra is, amelyeket majd csak néhány sorral később fejt ki bővebben. A novella ideje, és a valós idő egyes esetekben nagyon elválik. Vannak olyan történetek, amelyek hihetetlen technikai bravúrral, a szereplők életének megváltozására utaló finom jelzésekkel éreztetik, hogy egy egész élet, egy emberöltő, egy hosszabb életszakasz sűrűsödik bele egyetlen rövidke darabba.
A szikár történetek mégis elvarázsolják az olvasót, alakjaitól és meséitől nehéz szabadulni, sokat gondolunk majd rájuk, vajon mit is tehettek volna mást…