A hónap verse: Weöres Sándor: Az elveszett napernyő

Egy lenyűgöző verssel köszön el nyárra a versrovat. Az idén ünnepeljük Weöres Sándor születésének 100 évfordulóját. Az évforduló kapcsán, Könyvtári Macska a Facebookon tette és teszi közzé a költő verseit, köztük Az elveszett napernyő című hosszú, gondolati művét is, amit eddig nem találhattunk meg a weben, és amit most a hónap versének választottunk. Olvassuk az univerzum részeként, reménnyel és megnyugvással.

„...az ember mindig rettegni fog a halálától, amíg abban a hitben él, hogy van bármi a létben, ami múlhatatlan. Irtózatát egyedi megsemmisülésétől csak úgy győzheti le, ha megemészti, zsigerig megérti, gondolatban is azonossá válik azzal, amit Az elveszített napernyő elé tár: a létnek nincs önmagától megmaradó része, formája, csak örökös, boldog alakváltozása. Elveszítjük a napernyőt, lényünk egyik átmeneti formáját, s megkapjuk helyette a lét egészét, melyben nincs idő sem. Ezért nem érezzük hosszúnak ezt a háromszáz soros költeményt, ezért nagy filozófiai mű ez az el nem múlásról beszélő képi és nyelvi varázslat. Weöres Sándor azt mondja, mert így éli meg, hogy az elenyészés éppúgy látszat, mint a keletkezés."

 

Azt hiszem, hogy Isten legparányibb teremtményében, ha csak egy kis hangya is : sokkal több rejlik, mint amennyit a bölcsek tudnak róla. 

Avilai Szent Teréz

 

Hol kő-út visz mind-hígabb, könnyű légbe,

tán húsz lépésre éles szakadék

csorbán tátong akár a világ vége

és gömbölyűbb az ég;

idébb, lombos, virágos sürüség,

odább az űrben hegyek lomha népe:

fölfelé a hajnal hüsébe

egy ifjú hívta kedvesét,

fűben pihentek, ledőlve a sugárba;

piros napernyőjét ottfeledte a lányka.

 

Erdőn hagyott ernyő. Körötte csönd.

Vajjon mi van ott, hol nincs ember egy se?

Az idő méretlen tajtékot önt

s bontatlan a közel s messze

és jő a dél és jő az este,

ott nem dél,nemeste: örök özönt

forgat a szél,a köd, a fény, a föld

s e szövevény a végtelenbe veszve

mint óriás selyemgubó ragyog,

peremén láng-kutak, sötétség-katlanok.

 

Hajnal úszott, gyöngyszürke komp,

rajta felhők tarka nyája,

völgyből felcsendült az első kolomp,

és mert a pár csak egymást hallva-látva;

most emlékük simul az árnyba,

piros selyem, rá zöld fényt szűr a lomb,

fém -bordák, csont-fogantyu-gomb:

az emberi rendből kiválva,

bár ép még hazatért az ernyő:

hona rideg talaj, szomszédja szikla, szellő.

 

Nap-rengette bölcsőn, mely akkora,

mint kezdettől a teremtés maga:

hever a kicsi könnyű szerszám

egy kékes-szürke, mohos szirt-gerendán,

erdő szórt füttye, örök moroja

lengi körül, vaskor cser, karcsu gyertyán,

csipkebozót, kökény bólong ezerszám,

nyugodt, méltóságteljes lények sora,

csak ő virít közöttük kackiásan:

távolról jött rokon, még idegen ruhában.

 

Egykedvűn, mintha rég így tartana,

köré-simul új otthona:

húsos kövirózsa tapad a sziklán,

fölé-ível a kunkorgó lila

macskafarkú veronika,

vadszekfű átnyúlik bogáncs-kalitkán,

szitakötő borong hajnalka titkán

s hajlongani kezd, recés szárnyát kinyitván:

ez itt az élet, nincs másként soha -

lomb-résben imbolyog a menny kék mosolya.

 

Rálehel a tenger-tüdejű erdő,

mint tegnap még, mint valaha,

párnás lányfészek enyhe illata.

Búvó zöldharkály és szökellő

rózsaszín mókus rá nem siklana,

ki tudja mit rejt: ember holmija;

de kiváncsi sűn, a szirtre feljő,

a kurta,ábu, tövises tekergő,

körülcincálja mint gőzgép pöfögve;

már a harkály se fél, odút ácsol fölötte.

 

A Nap vezeti izmos sugarát:

azt hinnéd, meghasad a menny harangja.

Tág világ - menne mennyi szűk világ!

A csukott esernyő heg-völgyein át

hosszúkás folt mozog: fekete hangya 

vonszolja egy holt sáska potrohát,

konokul küzd : fel a kopár magasba,

le a redőbe; terhét mégse hagyja;

s megfordul, mikor véget érne útja,

evickél vissza a tetemmel. Miért ki tudja?

 

Nem kurtább, nem balgább ez ujjnyi út

a Mindennél s éppoly rejtett a terve.

Nézd: ágak közt rátalálsz a meredekre,

ott egy vércse az égboltra simult,

a légben függ, szinte kővé-meredve :

ragadozó, kit ittfeledett a mult.

Hajdan itt farkas élt, meg barnamedve,

kristály-szemű hiúz lesben lapult.

Ujját nyálazta és eggyel odébb

lapozott Isten: már megváltozott a kép.

 

Égbe-repedt egypartú szakadék,

ölében citromsárga homok-katlan,

messzi rózsás párában sík vidék,

göndör hegyek lila felhő-cafatban;

fönn állt a pár; lenn kelt a Nap-kerék;

hajnal-lángjukban egymásra-hagyottan

álltak sorsuk meredélyén riadtan,

cipő alól görgött az omladék,

civódtak s tépték szívüket,

süketen mindegyik, mert a másik süket.

 

Az ifju vér gubancos sűrűjében

bujkált, elsűlyedt a fénylő világ;

a fiút, mint vadrózsa-ág,

tépázta szégyen:

Nem könyörög, mélybe veti magát...

Fehér ingbe hadonászott a kékben,

bozótos, indás kő-szegélyen

támolygott mind tovább,

folyton kisebb lett - és rettentve párja,

tüskén át, vérgyöngyös térddel futott utána.

 

Magas fű-sás borul a meredélyre

és mint mélység ékkő-pitvara,

tündöklő kóró-tányérkák hada

s tömött, sötét gyep-nyoszolya

simul űr fölé hajló rönk tövébe,

ide rogyott kettőjük tébolya:

egymásra-kulcsolódtak, sírva, kérve,

holdsarlóként villant a comb fehére;

lábuknál egy búbos tinóru-gomba

hízlalta sokcsirás hasát, nincs pára gondja.

 

Hegycsúcsról lejtő

kő-ízü szél

lég-csipkét hirtelen sző;

megborzong, szinte él

az elveszett napernyő;

tenger-redőjű erdő kusza mély

útvesztőin bujkál a szellő,

de a kihajló sziklán szárnyra kél,

az elhagyott szegélyen átömölve

a szakadék felett könnyen repül a völgybe.

 

Sürüség zegzugos sörénye

örvénylik, imbolyog,

sóhajt az erdő mélye,

sok kis levél madárfarkként mozog

s mint halpikkely csillog a fénybe;

szellő-bolygatta csalitból kitépve

szállnak erjedt zamatu illatok;

tört tüskegally illan forog,

elkapja lágy szövet:

napernyő sátorán az első rés reped.

 

Nem bánja senki _

fölötte sárgarigó kurjongat,

benn görbelábu pók szalad

bíbor öblét körülkeringi

s elmenekül: bordás boltív alatt

gyík kanyarog, helyet keres pihenni,

hőségben dőzsöl, gondja semmi,

kezén támaszkodik s kipillogat;

majd egerek futkároznak ki-be

és ugrál a nyelén egy tarka cinege.

 

A nyári ég szikrázó-kék tetőjén

jégfehér csipke-pára mosolyog;

síkság fölött, a menny ereszkedőjén,

súlyosan függő sötét gomolyok

s málladozó vándorfelhő-sorok;

Apollo, termetét kitárva, pőrén,

ifjan, hatalmasan robog,

hő olaj gőzöl a föld durva bőrén;

levegőt ringató hegy-völgyeken,

roppant terek között piros petty a selyem.

 

A kallódó ernyő kisasszonya

éppíy parány, elrejtve tág világba,

tenger-széles árvízbe hullt bogárka;

nincs, kinek vallana,

ijedelmét begöngyöli magába,

így görnyed függönyös homályba

s hallja: hosszan nyüszít egy vert kutya,

mintha nem volna másnak is baja,

nem fájna más seb, se égi, se földi,

vagy az egész világ minden kínját üvölti?

 

Függ a menny hajlatán

a lenti parton

kuszán

az alkony.

Első? vagy hányadik? az ormon

nem méri sem fű, sem bogár,

nem számlálja kakukmadár,

Így forog a teremtés óta folyton

Örök iramban, szikla-peremen,

árny-habban elmerűl a csillogó selyem.

 

Múlt nap búcsúja, éj diadala:

ég-föld ölében óriási gálya,

holt Osiris úszó ravatala;

bíbor parázs hull sáfránytengerárba,

legyezőjét ráhajtja légi páva,

szikrázó tolla rózsa, viola;

semmibe-épült arany orgona

párkányait és sípjait kitárja,

nyílásain sugár-kévék szakadnak,

homályba boruló hegyeket simogatnak.

 

A lomb habzó szinén

görcsbe gyűl az árny, a fény,

mint testben kín és a kék.

Ritkúl a rejtekből kongó kakuk-szó

s a tarkán egybe-hangzó

sípoló, csörgő,csipogó, patakzó

szeszély és szenvedély.

Az esti fény, az álmot osztó,

hajlong lassu-hullámú fák hüsében,

csillog a ciripelés ezüstös szőttesében.

 

Minden kis hang a csöndbe

finoman beleöntve;

tövis közt fülemüle mint

fém-húr dönögve,

párhangot szélbe hint,

majd csengettyű-füzér legyint

libegve és pörögve,

majd lassú fátyolként suhint,

majd árad fürtösen, dúskálva, könnyen

és mikor elnémúl: már medret vájt a csöndben

 

Nyugat egén fakulni kezd

a késő-est márvány - eres karéja

s a felgyujtott, elhamvadt égi test

meredek füstgombolyagot ereszt,

rajta átszúr a csillagok acélja:

ringó gally közt Bootes gyöngy-taréja

s a Cygnus, a lomhán úszó kereszt

s kettős tőrével a Cassiopeia

s laza kötélként a halvány Tejút

fekete, holt teret övezve körbe-fut.

 

A völgy, mély aréna, pihen,

ráborul szabdalt bástya -kúpok árnya;

telt Venus lejt e gyürüben,

közelít, forog, pompáját kinálja,

táncol habos-fehéren, meztelen,

harmatos hegyeket érint a lába;

gömbölydeden, puhán, fény-fürtösen

táncol habos-fehéren, meztelen,

harmatos hegyeket érint a lába;

gömbölydeden, puha, fény-fürtösen,

síkos testtel simúl az éjszakába,

mohó szörnyek reá-tátonganak;

alélva bucsut int s a kárpit összecsap.

 

Mint ha rendülnek ház-sorok:

szélső fák tömött szövevénye

eldülöngél, támolyog;

bimbó repül a forgószélbe,

köszörűként sivít a szikla széle,

a vadon nyögdel, háborog;

felhő-lepett hegycsúcson égve

apró villám recseg-ropog,

aztán szikrázó tűz ár hosszu bodra

hasít a szirt felett, oroszlánként morogva.

 

A vihar a fák közt villódzik,

ezernyaka forog, kígyózik,

dülöngő erdővel birkózik,

vergődő szálfákba fogódzik,

feszülnek szíjas gyökerek,

kéregben villám bizsereg,

meglapuló madárseregű

rengő fészekbe didereg,

dühöng a tüzes, nyirkos szörnyeteg,

legörnyedve az ég a hegy körül pezseg.

 

Letépett lomb kavarog szerteszét,

kicsavart bükk mereszti gyökerét;

a szikláról az esernyő lesodorva

fatörzs mellé, földiszeder-bokorba,

zápor paskolja szövetét,

már foltos, rojtos, kibukkan a borda.

Nem bánja sorsát - a kár a hegy orma

nem fájdítja villámütött fejét

és leszállt az égbe falazva,

tapadó felhőben mered a virradatba.

 

Az ernyőt új otthon borítja:

a lomb-alatti rejtett rengeteg

hűs sötét földje, korhadó csalitja,

sápadt indák, penészes gyökerek,

sok nyálkás, hideg, puha szörnyeteg,

százlábu-nép, pondró-tömeg;

a forgó idő, mint parittya,

a telt Napot fölötte áthajítja

s a változó Holdat; ő lenn pihen,

mint foszló holttetem, bár nem is élt sosem.

 

Ősz zizzen: ernyedten lombbal telefújja;

tél nyargal : beborítja hó;

az olvadás kifejti újra:

már föld-színű, fakó.

Egy csírázó makkocska túrja

s a laza, szétfolyó

szálak között kibújva,

kél apró lobogó:

zöld, zsenge bojt a szél partján kiköt;

pár év és szálfa nő az eltűnt roncs fölött.

 

Más lett az esernyő: nem emberi holmi;

más lett a lány is: ember asszonya;

piros vitorla és kormányosa

hajdan együtt suhant bolyongani,

míg darazsakat csábított zajongani

sok mámorosan habzó szilvafa

s kezdett rakoncátlan zsibongani

belül a lány-kebel dongó-raja;

azóta szorgos lett e vad sereg:

az asszony-szív alatt várat építenek.

 

Férfi és nő el is feledték,

pedig egy-sorsuk első tanuja:

lombard selyem, rajnai bíborfesték,

elefáncsontját küldte India,

vasát Pittsburg, fáját Brazilia;

részeit mennyi kordén vitték,

hány vasútra, hány hajóra tették:

egy világ műve!ezerkéz fia!

mégsenm ritkaság: régi úri lom;

elveszett: nem öröm, nem is nagy fájdalom.

 

Kanyargó erek húzzák a homályba,

sűlyeszti fény-nem érte sár,

foszlányra és dirib-darabra válva

nem idegen szándékcseléde már

s mint kalitkából szabadult madár,

úgy érkezik tág otthonába:

oldó talaj, örvényes tér, sugár

minden irányba vonja, szétszurkálja,

ős áradat formálja parttalan:

a teremtés itt legelső napja van.

 

Teremtés másod, harmad napja,

nem méri Nap, Hold óra se:

ráhajol a tenyészet apja,

Saturnus rejtett arca, rög-feje,

állig csüggő szürke szemöldöke.

Élő, keringő nedv itatja:

porladt szövet, vas-rozsda, szétrohadt fa

bogos töve közt olvad befele,

hajszál-erekbe szétivódva lassan

fölpezsdül, élni kezd zúgó zöld forgatagban.

 

Avar közt még látszik fogantyuja.

Rászáll, gunnyad soká egy barna lepke.

Éjfélre rápettyezte

petéi százát: gömböcskék rajta,

sima pásztákban, finoman hímezve.

Sakár egy bibliai ősanya,

szárnyát kitárja, győztesen libegve,

betelt boldogság királykisasszonya,

mint bánva, hogy hajnalra vége:

Bóbitámat Isten felemelte az égre!

 

Az esernyő nincs többé: a tárt világba

morzsánként útra tért,

mindent újjá cserélt;

ezerszemű, ki még nyomát találja,

megúszva fényt,

lekúszva árnyba;

maradt egyetlen, csöppnyi szála,

fedi szedertövis hegyét,

pehely csak, szinte láthatatlan;

tű-csúcsról felrepült, vihar hátára pattan.

 

Lilliom-karcsú légtölcsér dobálja,

mélyben a hegycsoport forog,

egymást-tipró, tolongó bivalyok;

köd-lepedő résén erdők homálya,

völgy-rejtekből csillámló patakok,

bérc-oldal meredek törése, bánya,

sínen mozgó apró kocsi-sorok,

elszórt tanyák, egy város füst-uszálya

és fenn a csend kopár rengetege

és lenn a hegy, honnan felröppen a pihe.

 

Magasba, mindig magasabbra lebben:

a Hold, mint fehér gyümölcs, függ közel,

a Föld kerek, lejtős, foltos lepel,

sötét űrrel körülszegetten.

Fürödve égi nedvben,

teli tömlőként súlyos pehely,

ereszkedik s talajra lel:

zöld síkságon, lágy permetegben,

akácvirág közt lézeng könnyedén

és majdnem megtapad egy kisborjú fülén.

 

Zivatar zúdul , elsodorja,

rézsút emeli a lapály fölött,

mint orsó göndöríti a ködöt

s mikorra mind guzsalyba fonja:

lenn kék tenger, fenn kék ég hömpölyög,

nézi egymást két Nap korongja

s kettős kék kagylóhéj között

parány-vitorla

békéje leng el,

mindegy neki, melyik menny, melyik tenger.

 

Pára-tulipán felveti fejét,

villog kristály-zöld másvilági rét,

lila tövis gyűl a látóhatárra;

távol szigetet környez a sötét;

mint nő -pillantás, játszik egy sugárka,

illanva megsimítja kedvesét,

ragyogva röppen elszunnyadt fiára,

míg örök mosoly dereng a világra,

vonulnak és hajolnak ívei

híg partok közt, Theatrum Gloriae Dei

 

Piros selyem esernyőről énekem

egyetlen páromnak daloltam,

tiszta forrás az igaz szerelem,

elsimult tükrére hajoltam,

kettőnket láttam, titkát ismerem:

eggyé fogunk porladni holtan.

Most már ujjongva töltöm életem,

mint sárgarigó az erdei lombban:

míg le nem hull egy vén fatörzs elé,

harsányan énekel, majd megszakad belé!

 

 

Az elveszített napernyő tiszta líra. Képekben, bensőségben, zeneileg is az. Ráadásul Weörest az a gondolat is vezeti, hogy isten szemében a kis dolgok éppolyan értékesek, mint a természet hatalmas tüneményei: elefántok, bálnák, tengerek, hegycsúcsok, síkságok, napcsillagok, galaxisok. Néhány kifejezés (például: „Theatrum Gloriae Dei”) bizonyítja, hogy a mottónak megfelelően keresztény módon látja a legapróbbnak és az óriásnak a létbeli egyenértékűségét, és látszólag eszébe sem jut, hogy a valamit és a semmit esetleg taoista vagy buddhista szemmel ítélje meg. Pedig aligha van a magyar költészetben, aki az impermanenciát, a meg nem maradást olyan elemi vízióval láttatná meg, mint ő. Sőt: engem éppen az lep meg legjobban, hogy a szeszélyesen-objektív képek sora azt szivárogtatja bele érzékeinkbe és érzelmeinkbe, hogy a világban semmi sincs, ami maradandó. Se kicsi, se nagy. És ez inkább a keleti létfölfogásra emlékeztet, mint a nyugatira. A harmincszor tízsoros strófák Shelleyre emlékeztetnek váltakozó, bokros rímszerkezeteikkel (lehet, hogy Weöres A megszabadított Prométheusz fordítása után írta ezt a témájához képest hosszú költeményt?). Persze egyáltalán nem érzem hosszúnak a csakugyan részletről részletre, alkatrészről alkatrészre haladó pusztulás énekét. Először a szövet válik ronggyá, semmivé, aztán az acélvázat eszi meg a rozsda, végül a csontfogantyú repedezik meg a szélben, esőben, fagyban, és lesz a mohák, peték prédája:

 

• • • • • Avar közt még látszik fogantyúja.

Rászáll, gunnyad soká egy barna lepke.

Éjfélre rápettyezte

petéi százát: gömböcskék raja,

sima pásztákban, finoman himezve.

S akár egy bibliai ősanya,

szárnyát kitárja, győztesen libegve,

betelt boldogság királyasszonya,

mit bánva, hogy hajnalra vége:

Bóbitámat Isten fölemelte az égre!

 

Mit művel itt Weöres? A legfurcsább bűvészmutatványt: miközben visszaavatja a mindenségbe, úgy tesz, mintha a szervetlen anyagú esernyő élőlény volna. Nem a szerelmes fiatal pár lány- és fiúalakja fontos neki, hanem az, ahogyan a lét élettelen rétege a természet (egy sor görög mitológiai kis és nagy isten révén) eleven részévé válik! Zavarba akar hozni a költő: nem tudom, hogy itt az abszolút, kikerülhetetlen mulandóságról van-e szó, vagy a mindenség isteni öröklétéről. Mégis azt érzem erősebb szándéknak, hogy Weöres az elmúlást, az egyedi semmit a változatlanul mosolygó lét himnuszaként mutassa be. Mindig a fülemben lüktet a Rongyszőnyeg-sorozat egyik darabja. Abban már pontosan megkülönbözteti az ember kisszerű félelmét és a mindenség fölényét, univerzalitását vele szemben:

 

• • • • • Víz-torlasztó hegyfalak,

szél-botlasztó bércfalak

mit bánják, ha mállanak,

mit bánják, ha porlanak.

Csak az ember bánta meg,

hogy a múlás szállta meg:

búsan jön-megy, ténfereg,

temetőtől fél, remeg.

 

Csakhogy az ember mindig rettegni fog a halálától, amíg abban a hitben él, hogy van bármi a létben, ami múlhatatlan. Irtózatát egyedi megsemmisülésétől csak úgy győzheti le, ha megemészti, zsigerig megérti, gondolatban is azonossá válik azzal, amit Az elveszített napernyő elé tár: a létnek nincs önmagától megmaradó része, formája, csak örökös, boldog alakváltozása. Elveszítjük a napernyőt, lényünk egyik átmeneti formáját, s megkapjuk helyette a lét egészét, melyben nincs idő sem. Ezért nem érezzük hosszúnak ezt a háromszáz soros költeményt, ezért nagy filozófiai mű ez az el nem múlásról beszélő képi és nyelvi varázslat. Weöres Sándor azt mondja, mert így éli meg, hogy az elenyészés éppúgy látszat, mint a keletkezés." FORRÁS: http://www.kortarsonline.hu/2004/03/kiabrandulas-hamvasbol/7469