A hónap verse 2013. február - Robert Burns: O wert thou in the cauld blast

„Robert Burnst sokan tartják a „skót Petőfi”-nek: mindkét költő a helyzetdal nagymestere, verseik a legtermészetesebb módon váltak népdalokká, soraikat máig széles körben ismételgeti és őrzi az olvasói emlékezet... a magyar Alföldön és a skót Felföldön egyformán hideg szelek fújnak – ezektől Burnst (akárcsak Petőfit) védi a szívmelegítő lelkesedés."



O wert thou in the cauld blast
by Robert Burns
O wert thou in the cauld blast,
On yonder lea, on yonder lea,
My plaidie to the angry airt,
I'd shelter thee, I'd shelter thee;
Or did Misfortune's bitter storms
Around thee blaw, around thee blaw,
Thy bield should be my bosom,
To share it a', to share it a'.

Or were I in the wildest waste,
Sae black and bare, sae black and bare,
The desert were a Paradise,
If thou wert there, if thou wert there;
Or  were I Monarch o' the globe,
Wi' thee to reign, we’ thee to reign,
The brightest jewel in my Crown
Wad be my Queen, wad be my Queen.

Robert Burns: Ha mennél hideg szélben...
Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett,
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt,
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

(Weöres Sándor fordítása)

„Robert Burnst sokan tartják a „skót Petőfi”-nek: mindkét költő a helyzetdal nagymestere, verseik a legtermészetesebb módon váltak népdalokká, soraikat máig széles körben ismételgeti és őrzi az olvasói emlékezet. A két vers alapján is mondhatnám, hogy a magyar Alföldön és a skót Felföldön egyformán hideg szelek fújnak – ezektől Burnst (akárcsak Petőfit) védi a szívmelegítő lelkesedés.
A vers a képzelet helyzetdala, végig feltételes módú szerelmi vallomás: szimmetrikusan két nyolcsoros szakaszból áll. Az első részben a második személy, a másodikban az első kerül a középpontba: „Ha te..., akkor én” („Oh wert thou...”), illetve „Ha én..., akkor te” („Or were I...”) – így találkoznak, így fonódnak egymásba a képzeletbeli gesztusok, mint a tánclépések. Az ismétlések adják a lüktető ritmust és a hangsúlyt. Ebben a koreográfiában válhat egyértelművé az összetartozás, két ember külön világából kialakulhat az a végtelen biztonságot adó belső tér, amit meg lehet egymással osztani.
Az első mozdulat fizikai és egyszerű: ha fáznál, betakarnálak. Hétköznapi figyelmesség, amit bárkivel megtesz az ember, de mégis több, mint egy kabát udvarias felsegítése: az odafigyelés és a gondoskodás művészetéről tanúskodik. Észrevenném, hogy fázol (nem te kérnéd), az én takarómat adnám rád – ebben már benne van a gyengéd gesztus, az ölelés. A konkrétum védi meg a szentimentalitástól, a jellegzetesen skót „kockás” szótól lesz valóban felejthetetlen a kép.
A második négy sorban már a belső jeges szelek, a „sors-vihar” elleni védelem gesztusa jelenik meg: az egyik ember szíve lehet a másik ember otthona. De nem elég, hogy én meghívlak: „szívemben volna házad”, meg is kérlek, hogy „oszd meg velem” – vagyis tiszteletben tartom, hogy a szívem egy része nem az enyém, hanem a tied, oda te hívhatsz meg engem. Az alázat teszi árnyalttá a viszonyt: nem a birtoklási vágy irányítja, hanem az odaadás és az elfogadás gyönyörűsége. Amit Weöres Sándor „ház”-nak fordít, az eredetiben „bield”, skót tájszó, ami „menedék”-et jelent. Nemcsak lakóhely tehát, hanem menedék is... Így már a „zord vadon” is körülveheti az embert (mindig könnyebb azt képzelni, hogy a másik szorul a mi segítségünkre, mint fordítva). Saját nehéz helyzetünkben a másik jelenléte teszi mennyországgá a kietlen tájat (az angolban: édenkertté a sivatagot). És ez az együtt megélt jelen ad annyi erőt, hogy aztán merészen „minden föld ura”-ként jelenítse meg magát a költő, hiszen gazdag lett, kincse van, sőt, koronája...
Weöres Sándor fordítása mestermű: az árnyalatokat érzékenyen fejezi ki a magyar szöveg is, de természetesen vannak különbségek az eredetihez képest. Burns (éppúgy, mint Weöres) rendkívüli zenei érzékkel rendelkezett, legtöbb versét skót dallamra írta – és annak ellenére, hogy a metrum azonos, a kétféle nyelv zenéje mégis más. Az angolban a skótosan ropogtatott „r” hangok, a tájszavak használata és az archaikusabb beszédmód érdesebbé, vadabbá, távolabbivá teszi a szöveget. A magyar fordítás szelídebb: dallamában is a gyengédségen van a hangsúly – az eredeti érzelmi töltetet a felkiáltójelek adják vissza (ezekből egy sincs az angol változatban).”
http://liget.org/cikk.php?cikk_id=2183