Héderű
 két ember között a legrövidebb út a mosoly
 
ezt hallottuk olvasóinktól
ez történt nálunk
 
költészet a teraszon
 
A három gyerek kinn játszik a teraszon. Egyszer csak Emma beront a nappaliba, elém perdül. Három és fél évének teljes ragyogásával, csillogó szemekkel, sugárzó arccal kacagja rám a következő mondatot.
- Margó! A vers, amit a Költészet Napján mondtam, kinn mászik a teraszon. Gyere, megmutatom!
Megyek vele. Csöpp csiga mászik a teraszon. A gyerekek körbeguggolják. Emma közelebb hajol hozzá.
- Figyelj - mondja neki - elmondom. Jó?
És már mondja is:
- Nemes Nagy Ágnes - A csiga. "Húzgáltam egy kocsikát, úgy kerestem a csigát... "
És mondja, szépen, lassan, halkan. A csigának.
Boldog a világ.
 
kisszalonna

Meseföldrajz sorozatunk egyik „állomása” Székelyföld. Mese, játék, gasztronómia a kínálatban. Sok minden mellett a gyerekek (most éppen 9 – 10 évesek) által nagyon kedvelt memória játékot játszunk. A táblán színes képek, párosával, szétszórva, felfordítva. Minden kép valami módon Székelyföldhöz kötődik, minden kép megfordításakor kicsit megállunk, nézzük, mi is ez? A képek között Benedek Elek szülőháza is ott van. Két képet forgat színére az egyik kis játékos. No, lássuk csak.  Az egyik éppen Elek apó háza. Kérdezem, tudják-e, kinek a háza? Némi töprengés, jön a helyes válasz. No, de hol van? Mi a falu neve, ahol van? Csönd. Még nagyobb csönd. Szabad a gazda. Mondom:
-    Kisbacon.
A gyerekek elnéző, kissé szánakozó mosollyal hallgatnak. Megy tovább a játék, aztán az egyik szemfüles játékos rábukkan a másik helyen Elek apó házára, emlékezik hol volt a párja a képnek, s már ragyog is, a sikeres akció miatt. Visszakérdezek, emlékeznek-e, milyen ház ez? Hogyne, persze, már mondják is. Jó, jó, de hol van? Mi a falu neve? A válasz határozott. Úgy írom ide, ahogy mondták.
-    Kisbékön.
Akkor  ott egyszeriben megértettem a szájszegletekben megbúvó szánakozó és elnéző mosolyt. Én azt mondtam az imént: „Kisbacon”. 
Javítok.
-    Nem. Kisbacon.
A gyerekek kórusban:
-    Kisbékön.
Nem viccelnek, most már látom. Nyomatékosítok.
-    Nem. Kisbacon. Így van írva, így kell mondani. Ez egy székelyföldi falu. Kisbacon. Ez a neve.
-    ….. De hát akkor mit jelent? – kérdi a beálló csöndben egy vékonyka hang.
A válasz gyorsan jön:
-    Kisszalonna.
Nevetnek. Én meg eltűnődöm, hová is tartunk?

*
 

Luca napi történet

 
Luca nap van. Az óvodások már igazán gyakorlottak a varázslatokban, tudják, hogy itt nálunk mindent lehet, így aztán cseppet sem lepődnek meg azon, hogy a búzával is lehet varázsolni. Alaposan megnézegetik a szemeket, büszkék is magukra - joggal -, hogy felismerték. Megegyezünk, ahhoz, hogy varázsolhassunk, ezt bizony el kell ültetni. Fogas kérdést teszek fel:
- Hogyan kell elültetni a búzát?
Nagy csönd, folyik a bányászat a csöpp fejekben a nem mindennapi tudomány ismeretei között. Pici fiú pattan fel lelkesen. Mindenki megkönnyebbül. A gyerekek egybehangzó állítása szerint ő az, aki mindent tud.
- Biztos? - kérdezem.
- Hát ja! - feleli mindenki egyöntetűen és szemmel látható tisztelettel.
Szóval, Hátja felpattan, nagy lendülettel kezdi:
- Én tudom! Úgy kell ültetni a búzát, hogy először gyökeret csinálunk nekiiiii ...
Itt elbizonytalanodik. Kis szünet. Mintha valami nem stimmelne. Őrült iramban gondolkodik, homloka ráncolódik, a pici ráncok szaladnak a fejtető felé, óvatosan megvakargatja a fülét, de nem adja fel. Hú, de messze van már a tavasz, amikor anyával, apával, nagyapával dolgozott a kertben. Szeme ragyogása egyetlen pillanatra sem szűnik, az emberiség összes gondolkodójának fénye ragyog benne. Aztán kivágja magát:
- ... valahoooogy! És akkor földbe tesszük és locsolgatjuk, gondozzuk.
 
 
 
 
Jó - ságok
Közeleg Mikulás napja. Ovisok jönnek, mesélős, beszélgetős az együttlétünk a kölcsönzés előtt. Hamar kiderül, hogy mindenki nagyon sok jót csinált már. Kérem őket mondjanak egy jót a sokból, már amit ők szoktak csinálni.
- Mindig rögtön elpakolunk, ha szól óvónéni.
Óvónéni elcsodálkozva felvonja szemöldökét. A csöpp lány, aki az előbb beszélt, remekül "olvassa" a metakommunikációs jeleket. Kicsit eltöpreng, majd így folytatja:
- ...ééés ritkán szoktam füllenteni.
A többiek fellelkesülnek, egymás szavába vágva mesélik számtalan jó-ságukat. Pöttöm fiúcska ragyog:
- Én pedig a nagypapámmal kukázok!
A jelenlévő felnőttek arcán széles mosoly, a gyerekek komolyan bólogatnak. Én értelmes arcot vágva rögtön reagálok:
- Aha! Együtt húzod a kukát nagyapával.
A pöttöm fiúcska méltatlankodó hangon válaszol:
- Dehogy! Tolom!
 
emberi szervezetek
 
Öt évesek rajzanak a könyvtárban. Nagy az izgalom, keresik a kedvükre való könyvet. Parányi kislány pattan elém, szemében pöttyöznek a fények. Végtelül határozottan kéri a segítséget,
- Margó néni! Olyan könyvet tessék adni, amiben benne vannak az emberi szervezetek.
A többiek is odagyűlnek:
- Én is olyat kérek ... én is ... én is ...
Én legalább olyan komolysággal szedegetem le a polcról a könyveket, mint ahogy ők kérték tőlem. Mindegyiknek ugyanaz a címe: Az emberi test.
- Ez aaaz!!!!!
Mint a kis vércsék az áldozatra, lecsapnak a könyvekre és boldogan nézegetik, nevezgetik az "emberi szervezeteket".
 
*
szakállas történet
 
Ovisok jönnek. Énekelünk, mondókázunk, játszunk, aztán eljutunk a meséhez. Mivel állatos témánk van, a kisgidák és a farkast tervezem mondani.,Előtte  még megnézegetjük milyen a  kecskemama. Ahogy aprólékosan megvizsgáljuk a képet, mutatom a szakállát. Zsuzsika döbbenten rám mered:
-De az anyukáknak nincsen szakálluk!!
- Igazad van Zsuzsika az embereknél nincs. Hanem a kecskenépség olyan csudálatos, hogy ott az anyukáknak is van.
Zsuzsika hallgat. Látom, ahogy ott benn kattognak a kerekek, zakatol az a nagy ész a csöpp fejében. Zsuzsika rám néz, és rendkívül kioktató hangon a következőket mondja.
- Hát pedig nekem van anyukám… És az én anyukámnak nincs szakálla… Csak az apukámnak... És amikor kicsi voltam, akkor szopiztam... -hosszú szünet, megkövülten nézi mindenki Zsuzsikát, majd Zsuzsika befejezi a mondatot - a cicijét.
A dajka néni elfordul, annyira röhög, az óvónéni a zsebkendőjébe törölgeti a száját, a kolléganők szorgalmasan elmerülnek a polcrendezésben, csak a válluk rázkódik gyanúsan. Zsuzsika és a többiek győzedelmes tekintettel vizslatnak, én pedig ismét gyakorlom az önuralom cseppet sem könnyű erényét és nem röhögök.
 
*
 
tudományos precizitás
 
Harmadik osztályosok jöttek. Farsangi szokások, hagyományok, ez a kért téma. Legutóbbi találkozásunk Vízkereszt idejére esett, szóba került az is, minek a kezdete ez a nap, hát gondoltam csak úgy belecsapok a "lecsóba", s felteszem a kérdést:
- Mikor kezdődik farsang?
Komoly szemű fiúcska emeli rám mindentudó tekintetét, s már kész is a válasszal:
- Február 9-én, 16 órakor.
 A tanítónéninek csorog a könnye a nevetéstől. Csak a kezével tudja jelezni: a tájékoztatás tárgyilagosan pontos.
 
 

Kihalt állat és emberfajták…


Nagy csoportos óvodások nagykabátban, sál, sapka, kesztyű –, várják óvó nénit, aki a kölcsönzést fejezi be.  Tömörülnek az ajtóra, nyüzsögnek, és nyihognak, lökdösődnek és nevetnek. Eszter kolléganőm szól nekik – nehogy lendületes olvasó az ajtónyitással elsodorja őket:
-     Húha, vigyázzatok! Mert ez az ajtó néha kinyílik magától. Gyertek kicsit hátrébb.
Pillanatnyi csönd. Hátrébb lépnek. Indulna újra a nyüzsi. Ülök a táskatartón, a fejem egy magasságban az övékével.
-    Van úgy, hogy például egy sárkány néz be.
Tudományos felkészültségű kisfiú oktat ki.
-    Meghaltak. A sárkányok mind meghaltak. Meg a sárkánygyíkok is.
-    Tényleg? Érdekes. Pedig éppen tegnap találkoztam eggyel. Onnan tudtam, hogy sárkány, hogy hét feje volt, azt mondta húúúúú és lángot köpött.
Tudományos rám mered.
-    És nem olvadt el a könyvtár?
-    Nem, mert az utcán találkoztam vele.
Már nagy a csönd, mindenki körülöttem áll elkerekedett szemekkel, tátott szájjal, lélegzet visszafojtva. Másik fiúcska nyomul előre. Suttogva kérdezi.
-    És … mit csinált?
-    Hát körülnézett, azt motyogta, hogy nincs itt királykisasszony és elrepült.
Nagy csönd. Őszinte ámulat. A történet abszolút hiteles az ovisoknak.
-    Ééés…?
-    És képzeljétek el, milyen szerencsém van, hogy nem nézett királykisasszonynak.
Gondoltam most jó vicceset mondtam a gyerekeknek és mindjárt kitör a nevetés. Haha. Öregasszony királykisasszonynak… De nem. Halvány mosoly sincs. Látszik, egészen komoly eshetőséget adnak a gondolatnak, hogy a sárkány akár királykisasszonynak is nézhetett volna. Az előbbi fiúcska előre lép. Mélyen a szemembe néz, s halálos komolyan mondja.
-    Hát tényleg szerencséd volt. Mert ha királykisasszonynak néz, akkor elrabolt volna. És bezárt volna egy toronyba, te meg aztán várhattad volna hogy kiszabadítsanak, mert a lovagok már mind meghaltak…

 *

megismerni a kanászt

Advent előtt vagyunk. Ovisokkal készülődünk, beszélgetünk a szokásokról, a gyertyagyújtásról. Hamarosan hozzáfogunk a gyertyakészítéshez. Viaszlap, kanóc kikészítve, mustrának egy kész gyertya. Nézzük milyen? Kérdem tőlük:

- Na, és ez itt a közepén, ez micsoda? Hogy nevezzük?

Eszterke rám néz. Szemét összehúzza, benn ezerrel tekernek a pici fogaskerekek. Eszterke már jelentkezik. Szinte izzad a nagy erőlködésbe', hogy kimondja. Már a nyelve hegyén. Már csúszik ki a száján a szó. Na, mi lesz belőle?

- Én tudom, én tudom! Az ... az ... azt ... úgy hívják, hogy ... az ... az a ka... ka... ka... - csönd, Eszter már szinte nyöszörög, a többiek szurkolnak, óvónéni bólingat, amikor egyszerre a kislányból kirobban:

- KANÁSZ!

 *

 
nehéz ügyeink
 
Első osztályosok. A játékot elcsendesedési gyakorlattal kezdjük, ezt náluk alaposan elő kell készíteni. Mondom nekik, most iszonyú nehezet fogok kérni. Felcsillan a szemük, az mindig fantasztikus és ingerlő, ha nehezet kér egy felnőtt egy kisgyermektől. Pláne ha ezt a felnőtt is tudja. Mármint hogy nehezet kér. Röpködnek az ötletek.
- Meg kell emelni tíz könyvet.
- Nem, annál nehezebbet.
- 1000 könyvet!
- Nem, annál is nehezebbet!
- Futni kell százmilliót.
- Nem, annál is nehezebbet!
- Felugrani a holdig!
- Nem, annál is nehezebbet.
Fantáziájuk elszabadul, vadabbnál vadabb nehézségek szárnyalnak szanaszét. Ragyogó arcú, kacagó fiúcska próbálja komolyra igazítani a képét:
- Halááááál!
Csóválom a fejem...
- Szabad a gazda! Mondd meg!- üvöltik.
- Csöndben kell lenni!
Óriási sóhaj.
- Az tényleg nagyon nehéz! Nagyon!
Felvetik a fejüket.
- De mi megcsináljuk.
És tényleg. Csönd van, behunyt szemek, áradó zene, ringanak a hangokon.
Hátkéremszépen, ez így egészen más. Ha tudják, ezek a felnőttek, hogy ez nekünk hétéveseknek nehéz, akkor megcsináljuk. Mert mi kérem, mindent meg tudunk csinálni. Különösen azt, ami nehéz. Az nekünk könnyű...
 
 
 *
 
 
 
megsemmisülés
 
Óvodások. Nagycsoportosak. A tét: csöndben kellene maradni. A játék során eszembe jut egy találóskérdés.
-"Ha kimondják nevemet, azonnal megsemmisülök."
Némi megfontolt hallgatás után érkezik a határozott válasz:
-Margó néni!
Elhűlten ülök, a röhögés kerülget, csak némi nyekergés után nyöszörgöm ki:
- Gyere, tapogass meg, még megvagyok.
 
 
*
gyűjtőszenvedély
 
Vizekről tartott foglalkozás után az elsősök készülődnek hazafelé. Szedegetik magukra a sapkát, sálat, kabátot. És persze azonnal és mindent kimondanak, ami eszükbe jut. Egyikőjük megcibálja a tanító néni kabátját:
- Csilla néni! Csilla néni! Gyűjthetek hazafelé vízcseppeket?
 
*
kök ...
 
Vizekről tartok foglalkozást. A gyerekek elmélyülten rajzolnak, festenek Smetana: Moldvájának magávalragadó zenéjére. Aztán hozzák a képeket, mutatják, magyarázzák. Komoly képű kislány irdatlan lendülettel ismerteti alkotásának részleteit.
- Látod? Ez itt a vízesés. Ezek itt a kőkök. Látod? Ezek tartják a vízesést. Mert ha nem tartanák a vízesést, akkor leesne.
 
   *
 
előrelátás
 
Derűs, fiatal anyuka, három pici lánnyal. A legkisebb pár hetes, a babakocsi biztonságában mosolyog, fintorog, nyújtózik és húzza össze magát. Nővérei 3 és 4 éves hosszúhajú törékeny porcelánbabák,libbenő ruhácskákban. Biztos kézzel matatnak a polcokon a könyvek között. A 3 éves egyszercsak otthagyja a meséket, előre vonul, s egy határozott mozdulattal előránt egy könyvet.
-Anya ezt vigyük ki!
Édesanyja rámered a könyvre, aztán rezignáltan mondja:
- A középső leánykám már készül valamire...
Nézzük mi is a könyvet, pöccen a nevetés belőlünk.
Fekete Barbara: A hiszti. Szülők kézikönyve
 
 
 
*
hiány
 
Könyvtárunkban igazi avar-hangulat. Mesekörünkön poháralátéteket készítünk, levélnyomatokkal. Nagy családi ezermesterkedés: édesanyák, édesapák, gyerekek, nagyszülők pingálják a faleveleket, nyomják a papírra, gyönyörködnek a kész munkákban. Az egyik anyuka elbűvölve nézi a sorakozó családi alkotásokat, aztán kicsúszik a száján:
- Ez annyira szép! Otthon is csinálni kéne ilyeneket.
Kislánya rámered.
- De anyaaaaa! Nekünk otthon nincs ennyi falevél!
 
 
*
...anyám érte

A lentebbi társaság nótáskedvű csapat. Ha egyszer elindul bennük a verkli, nincs aki leállítsa őket. Már vége a foglalkozásnak, pakolják a székeket, s közben harsányan éneklik:
"elvesztettem zsebkendőmet, szívott anyám érte..."
 
 *
csőr ide...
 
Énekelünk. "Az egedi szőlőhegyen két szál vessző..." - a dallam lassan kezd alakulni, aztán elérkezünk a "csűr ide, csűr oda" részhez. Résen vagyok, tudom, hogy itt mi következik. Gondos könyvtáros, elmondom, megmutatom mi a csűr, megbeszéljük, néhányuknak még halvány "nagyapánál falun" emléke is van. Énekelünk tovább. Aztán ismétlünk és..."csőr ide, csőr oda..." - ahogy szokott.
Jönnek egy-két hét múlva. Újságolják:
- .. és otthon megtanítottuk a többieknek is! - és újra éneklik, torkuk szakadtából, teljes örömmel, "csőr ide, csőr oda"...
 
 
*
 
ha az ember elmúlt annyi...
 
Olvasótermünkben az alacsony polcok mögé három apró emberke bújik. Szorgalmasan püfölik felváltva a játékzongorát. Közben éktelen hangosan társalognak, láthatatlanságuk biztos tudatában. Beballagok, a polc fölé behajolva kíváncsiskodom. A négy éves Áron megrőkönyödve bámul rám. Lassan fölegyenesedik a guggolásból.
- Ide csak a négy és öt évesek jöhetnek! - oktat ki.
- Ajjaj! Az baj! Én már elmúltam annyi.
Bánatos hangocska Áron háta mögül.
- Sajnos már én is elmúltam annyi. Már hat éves vagyok! - törékeny kislány sóhajtja és néz rám megértő, nagy kék szemekkel.
A lovagias Áron ezt már nem hagyhatja annyiban.
- De a barátaink maradhatnak. - és öt éves barátnőjével maguk közé vonják a hat évest, püfölik tovább a zongorát, és társalgásukba bevonva már nekem is mesélik életük irgalmatlanul fontos eseményeit...
 
 
*
eccerisz
 
Erika mesél. A mesében egy vén iszákos angol a főhős. A mese interaktív. Megszólal az egyik fiúcska.
- Az én apukám is szereti a sört. De az én apukám csak hónaponta eccerisz.
 
*
égigérő
 

Az alábbi kis gyöngyszemet a közkedvelt egri nevükön csak "Angolkisasszonyok"-nak becézett egri iskolától kaptuk egyik programunk után:



Égigérő – a mesék világában jártunk



Sokféle könyv van a világon, de nekem a meséskönyvek élnek a szívemben.
Mikor megtudtuk, hogy mesedélutánra megyünk, vidám kedvünk kerekedett.
Mielőtt ellátogattunk Margó nénihez a gyerekkönyvtárba, az izgatottság lelke nem hagyott nyugodni. Mint türelmetlen kecskegidák, rohangált az osztályunk fel s alá.
Abban a pillanatban, mikor megkezdődtek a mesebeli programok, kerek szemekkel figyeltük Margó nénit. A foglalkozás alatt megcsodáltuk kiváló humorérzékét, olyan jókedvvel mesélt nekünk. Margó néni hangja messzebbre zengett, mint a rádió.
A program végén még tollat is kaptunk ajándékba.
Olyan jól éreztem magam ezen a délutánon, hogy örömmel fogtam este a hiányzó leckém megírásához.
Remélem, máskor is lesz ilyen mesedélután!


Nagy Julianna
4. osztályos tanuló

*
 
 
lovasrendőr

Könyvtárunk e nyáron is kitelepedett az Érsekkert árnyas fái alá a játszótérre. Mini "park-könyvtárunk" jelentős népszerűségnek örvend, Erika kolleganőm nem győzi könyvvel - szóval jól tartani a kíváncsiskodókat. Ő mesélte a következő kis történetetet.
Apró kisfiú -úgy 5-6 éves - merül el a világ csodáiban. Legyek pontosabb, a világ csodáinak egyik könyvesített változatában. Folyamatosan kommentálja, láthatólag roppant járatos e témában. Ezt nagymamája válaszai is igazolják. Erika - jó könyvtáros - megpróbálja becserkészni a legénykét, óvatosan próbál lecsapni rá:
- Nem szeretnél beíratkozni a gyermekkönyvtárba?
A válasz azonnal kész:
- Nem. Mert én nem akarok könyvtáros lenni. Lovasrendőr leszek.
- De a lovasrendőrök is járnak könyvtárba!
- De én nem akarok, mert én már szakértő vagyok...

Egyszer találkoztam egy felnőtt szakértővel. Hm...
 
  *
 
kék

 

Eszterke nagyon szereti a kék színt. Ezt onnan is lehet tudni, hogy kék a szeme.
- És a Barnié is! - mutat másfél éves kisöccsére.
Kék a kerékpáros sisakja, kék a szoknyája, kék minden ami csak lehet... Mondom neki:
-Eszterke! Ha szárnyad lesz, az is kék lesz?
Eszter rám bámul. Merőn néz szép, nagy, kék szemeivel. Aztán kiismerhetetlen pillantással, ami csak a született nők sajátja, így válaszol:
- Nem. ....Sárga. De csak az egyik.
- És a másik?
Rám néz, csöppet felrántja az orrát, megvonja a vállát:
- Hát kék!
 
 
 *
 
mazsolák
 
"Mesés" rejtvényfüzetünkben itt-ott szómagyarázatokat, értelmezéseket kértünk. Íme egy két mazsola:
csődör: férfiasságot jelképező ló
kanca: termékenységet jelképező ló
szekér: lakókocsi
liktárium: szakácskönyv
 
-Ki az a nagy magyar mesemondó, aki ...? A kérdésre a válasz:
A békakirálykisasszony
 
Összekevert mondókákat kellett helyreigazítani. A jó Isten különös kegyelméből élénk képzelettel és azonnali vizualizáló képességgel megáldott könyvtárosok heteken át röhögtek szemérmetlenül az alábbi műremekeken:
" Csiteri, csütöri, csütörtök,
dinnyét lopott az ördög,
bugyogójába bedugta,
jól elagyabugyálta. "

"Csiteri, csütöri, csütörtök,
dinnyét lopott az ördög,
az öreg csősz meglátta,
bugyogójába bedugta,
jól elagyabugyálta."
 
*
 
Somaságok
 
öntudat
 
Mesetábor. Drámajáték.
A kis csoportok meséket kaptak a játék részeként, s most lázasan készülnek ezek bemutatására. Az egyik csapat vadul tervezi az előadást, megannyi "nemzetszínésze" indul csatába a szerepekért. Mindössze egy bökkenő van, a "Kismalac és a farkasok" mese jutott nekik és mindenki - miért, miért nem - farkas akar lenni. Csöndesen sóhajtok, mintegy véletlenül csúszik ki a számon:
- Hm, ha jól tudom, a kismalac a legokosabb!
Mit ad Isten, Soma mély hangja már dörren is:
- Akkor az én leszek!
*
Isten szeme

 

Kaleidoszkópot készítünk, 9-11 éves gyerekekkel. Lassanként készen van a nagy mű, a gyerekek szemükhöz emelik, forgatják, ámuldoznak. Soma néz. Soma lélegzete megakad. Aztán...somasággal lesz megint tele a könyvtár. A teret betölti a hangja. Utána a bűvölet csöndje. Csak a könyvtárosokban cikkan valami hevesen.
- Asztaaaa!!! Ez olyan mint amikor Isten szeme mindent lát és mindent hall!
 
*
kamaszkérdés
 
A rend az, hogy az kölcsönöhet, aki hozza az olvasójegyét. Persze a gyerekek gyakran hirtelen felindulásból robbannak be a könyvtárba, gyakran otthon felejtik az olvasójegyet, gyakran gyorsan kellene valami, gyakran...
Gyakran jönnek olvasójegy nélkül. Nagykamasz esik be az ajtón. Erikához lép, sietve hadarja:
- Csókolom, nem hoztam olvasójegyet, de tudom a számomat és a nevemet is...kölcsönözhetek?
 *
 
Máté
 
Máté 5 évesen már sokat tud a felnőttek világáról. Intézkedni pedig különösképpen szeret.
-Be akarom íratni a barátomat. Hozzam a lakcímkártyáját?
 
*
üres bögre
 
Kolleganőmhöz lép egy kislány, elepedő hangon kéri:
-Tessék adni nekem egy üres bögrét tele vízzel!
 
 *
 
3 évesek
 
Családi Mesekör, az anyukák bütykölnek már, kicsi lánykák ácsorgnak, kíváncsiskodnak a kölcsönzőpult mellett. Egyikőjük beíratkozik. Kopácsolom a gépbe adatait, közben fél füllel hallgatom a lányok csiripelését.
-Hát ez már nagy baba!- mondja az egyik három éves. És sorra veszik a mellettük cikázó aprónépet. Egyszercsak a másik három éves hangját hallom.
-De ez már tényleg nagyon nagy!
Rápillantok érdeklődve.
-Kicsoda?
Felémfordul, rám bök.
-Hát te! - mondja nyugodt, kioktató hangon.
 
*
hercegnő a könyvtárban
 
Kiscsoportos ovisok a könyvtárban. Már szabadon"garázdálkodhatnak" a polcokon, válogathatnak a könyvek között. Parányi lányka (három és fél éves) ül fejedelmi tartással, összekulcsolt kezekkel az egyik széken. Mellé guggolok, kérdezem:
- Segíthetek? Mit szeretnél? Milyen könyveket szeretsz?
Rámnéz, sóhajt, s íme a válasz (szó szerint):
- Hát...az utóbbi időben lovagolni járok, és azt hiszem rászoktam a lovakra!
Hárman ugrunk lovas könyvet adni neki. Ül, ragyog, ölében a könyvvel. A többiek köré csoportosulnak, sikkantanak nagyokat, élvezik az ablakos könyv parányi titkait, csodáit. Hercegnő türelmes, aztán csendesen, de határozottan újra megszólal:
- Azt hiszem ideje lapozni.
*
 
lokálpatrióta

 


Ovisok. Farsangi idő. Varázslatok. Akinek a fejére kerül a varázskalap, az elvarázsolódik. Kutyává, lóvá, tündérkirálynővé….ki mivé. A többieknek ki kell találni. Kicsi szőke fiúcska, billeg fején a fekete keménykalap. Nevet, szemeit ferde résekre húzza ujjacskáival, újabb kuncogás, harcias kardozó mozdulatok, aztán szem ferdére megint. (Soha mulatságosabb szamurájt!) Na, ki ez? Mi ez?
- Kínai!
- Japán!
- Nyúl!
Óvó néni kuncogva közbeszól.
- Nézzétek meg jobban! Ferde a szeme és kardja van!
A felismerés mint egy megvilágosodás, azonnal, hangosan:
- Dobó Istváááán!
Hiába. A lokálpatriotizmust nem lehet elég korán kezdeni.
 
*
odavalósi
 
Első osztályosok jönnek mesefoglalkozásra. Az egyik kislány – ovisként is rendszeresen jött óvó nénivel – már messziről kérdi kiabálva:
- Margó néni! A Remenyik úti ovisok mikor jönnek?
- Tegnap voltak!
- De kár! Ha legközelebb jönnek, akkor puszilom őket! – csillog a szeme, aztán hangjában áhítattal, mint a nagy időket megjárt, falujuktól messzire sodródott emberek:
- Mert tetszik tudni, én odavalósi vagyok.
 
**
 
öt és fél
 
Bence és nővére beszédes testvérek. A nővér - mosolygó, kékszemű, mindig életörömtől ragyogó lányka - első osztályos. Az iskola örök ünnepi téma nála. Bence néha közbe-közbeszól. Ifjú felnőtt olvasónk nem állja meg, nevetve kérdezi:
- Bence, te hány éves vagy?
Bence felé fordul ránéz, nagyot sóhajt, és keserű hangon mondja:
- Sajnos még csak öt és fél.
- Szeretnél már iskolás lenni?
- Hát nagyon! És nekem erőlködni se kellene, hogy legyenek barátaim, mert nekem már mindenki a barátom!
 
*
 
áremhölgy
 
Óvodások a könyvtárban. Farsangolunk, sorolják, ki minek öltözik majd az óvodai jelmezbálban. Szőke, kékszemű, cserfes kislány:
- Én áremhölgy leszek.
- Áremhölgy? Az milyen?
- Hááát...aranyban van, ezüsben, fátyola van, és ki van a púpja.
 
*
 
mozdonyos

Andriska egyik csizmácskája a könyvtár közepén, másik a folyosón. Andriska fején sapka, nyakában sál, kezében a könyvtár ütött-kopott, rettenetesen csúnya, öreg, ám közkedvelt, billegdélő műanyag mozdonykájának madzagja. A másfél éves fiúcska vonszolja maga után. Aztán valamiért dühös lesz. Ránt egyet a madzagon, a mozdony felborul. Andris lekapja fejéről a sapkát, földhöz vágja. Rángatja a sálat is, nem megy. Andris dühös. Sebesen kántálja teljes aktív magyar szókincsét, egyre dühösebben:
- Nem! Nem! Nem! Nem!...
Érdeklődve figyelem, rám néz, szemöldöke összevonva, szájacskája göbül lefelé, nem, nem, nem…
- Ej, te kismozdony! Miért vagy ilyen mérges?
Andris ismét rám néz, gyanakvó pillantással méreget.
- Na, ne legyél ilyen rosszcsont. – beszélek tovább a kismozdonyhoz - Állj talpra! Ha lefekszel, Andriska nem tud húzni.
Andriska abbahagyja a sáltépegetést, arca felderül. Lehajolok, a mozdonyt kerekeire állítom.
- Maradj szépen a kerekeiden. Fogadj szót Andriskának.
Andriska arcán szétömlik a mosoly. Felhúzott vállait leengedi, billegeti fürtös fejét, nevet, gondolkodik, barna szemecskéje felragyog. Aztán lehajol, óvatosan két ujja közé csippenti a madzagot.
- Ööööö! – mondja derűsen. Komótosan nekiindul, hátra-hátra néz a vidáman billegdélő, szófogadó csúf kis kék mozdonyra.

*
 
könyvtárosönuralom

Anyuka jön sebbel - lobbal a könyvtárba. Két gyermeke jár hozzánk, szeretné tudni, melyiknél van kinn könyv? Loholna tovább, hadarja a könyvcímet ami dereng neki:
- Mátyás fülétől a farkáig...
A könyvtáros arcizmai merevek - lassan, fahangon, tagoltan mondja a két gyermeknél levő könyvek címeit:
- "Mátyás és a Hunyadiak" és "Fülétől a farkáig:a legjobb kutyafajták" című könyvek vannak a gyerekeknél.
Anyuka komoly képpel elviharzik, a könyvtárosnál vége a belső fegyelemnek, nyöszörög, nyikkan, aztán csorog a könny a szeméből és engedélyt ad nevetőizmainak a gátlástalan működésre.


 *

Dúl király lányainak elrablása

3. osztályos gyerekekkel barangolunk a honfoglalás korában aranyszavú Arany mester költői segedelmével. Játszunk. A Rege a csodaszarvasról egy - egy jelenetét kapják meg a kis csapatok, hogy afféle „élő-fotót” csináljanak. Mondom nekik:
-Akinek a vállát megérintem, az mondja el hangosan, éppen mit gondol?
Hunor vitézeinek azt a pillanatot kell megörökíteni, amikor a leányok elrablására készülnek. A fiúcskák elszánt, mord képpel pózolnak, itt-ott csikkanna belőlük azért a nevetés. Itt biz’a a lányok nem menekednek meg!- gondolom. Érintem egyikőjük vállát, vajh a csodaszarvast űző dali leventének - így pillanatokkal a feleségrablás előtt - mi jár a fejében? S íme a zord válasz gondolataimra:
- Rakjuk zsákba a lányokat!

*

oáka


Nándi kölcsönöz. Közben alkuszik mindenre, amit csak meglát. Nemezlabdára, szaloncukorra, könyvekre. Alkuszik velem, az édesapjával, nővérkéjével. Szünet nélkül beszél. Nem is beszél, társalog, hiszen választ vár, kíváncsi, kérdez és felel, mindent kommentál, mindenről eszébe jut valami, az egész világ egy ragyogó, gomolygó, élveznivaló csoda az ő számára. Az apró pösze legényke a közlékenység két lábon járó bővizű kútja. Rám veti ragyogó szemeit, a füle hegye is mosolyog, amikor egyszer csak azt mondja ringató dallamú hangján:
- Nekünk meg van otthon egy Oákánk. A kisztesztvérünket úgy hívják, hogy Oáka, mert mindig aszt mondja, oá, oá, oá!

*

napapa


Anizát és nagyapját szemmel láthatólag cinkos, kópé szeretet köti össze. Papa műgonddal adogat mindent a kicsi lányra, ami ilyentájt a havas-jeges téli időben feltétlenül szükséges. Overáll, kabátka, sál, sapka, kesztyű - lassanként minden a helyén, a csizmácska is lábra kerül. A leányka türelmesen segédkezik az öltözködésben, ám amikor készen vannak, szeme huncutul villan nagyapjára.
- Papa! Neked kell pisilni?
- Nem, kicsim, nekem nem kell.
- Na, Papa! Nekem viszont igen!
Kicsikkan belőlem a nevetés, nagyapa nehezen áll fel a térdeplésből, szája szeglete gyanúsan remeg, rám néz, szeme kacag, arca komoly. Hiába, méltó ellenfele 4 éves unokájának.
- Jól van kincsem, akkor menjünk!

*

az ennivaló szentsége

Hétfő este van, lassan gyűlnek a mesekörre érkező családok. Zsivaj, zsongás, a gyerekek folyamatosan zarándokolnak a kölcsönzőpulthoz. Azon sorakozik ugyanis a közadakozásból összegyűlt testi táplálék teljes választéka: alma és körteszeletek, rétes, ropi, zizi és más földi finomság, no meg a meleg citromos tea hektoliter számra. Szólok, szokás szerint mesével kezdünk. Zsizsergő siserék suppannak be az olvasóterembe. Huppannak le a szőnyegekre. A felnőttek az alacsony zsámolyokra telepednek, ölükben többnyire aprónép. Lobognak a gyertyák az adventi koszorún, illatos mécses ragyogja be a kis rongybuba Máriácskát, gyertyatartóvá átlényegült kaspó szórja a fényt a várakozó arcokra. Egyszerre csönd lesz. Nagy, méla, ámuló csönd. Még pár szót váltunk. Mondom, angyalbárányokról, möndölöcskékről mesélek ma. Ízlelgetik az új szót: möndölöcske. Aztán kezdem, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényasszony, meg egy szegényember…Legendamese. A felnőttek lélegzet visszafojtva figyelnek. Pici Gergő egyévesen anyja ölében mintha mindent értene, ámuló szemekkel. A gyerekek testestül, lelkestül benne a mesében. Ők a kicsi bárány akit megüt a legidősebb fiú, ők a legkisebb legény, aki nem torpan meg a sodró vizű patak partján; szisszennek, mikor lesorvad a hús róla, fázósan fogják össze karjukat; fújnak a bárányokkal; ők lettek hétszerte szebbek, s erősebbek; fintorognak, undorodnak a döglött kutyától; ámulnak a templomban angyallá változott a möndölöcskéken…Már nem is csodálkoznak az öregemberen, hogy kiderül róla Isten volta. Aztán örvendenek mikor a legkisebb legény lelkiüdvössége mellé még három tál aranyat is kap. Sorolják, mi mindent vesz belőle: lovat, kutyát, cicát, búzát, traktort…
- Családi házat! – bogárszemű kislány vágyódó hangon sóhajtja.
- Ennivalót! – mondja Dávidkánk áhítattal. Kuncogunk.
Aztán egyszeriben abbamarad a kuncogás, itt most hirtelen mély értelmet kap ez a szó.Ez az apró legény tud valamit, amire ebben a mély áhítattal teli szent időben oly jókor elhangzott szóval most megtanított…
 

*

versillusztráció

A mese és játék után az óvodások szabadon kótyorognak, válogatnak, könyvet nézegetnek és persze élik a maguk életét. Szerepjátékaikkal átlényegülnek, sűrített sorsokat élnek meg. A helyemre egyszercsak hirtelen lehuppan egy kislány.
- Margó néni vagyok! - és az addig szünet nélkül karattyoló leányka egyszerre csak csendben marad, és csak ül, ül, ül, bámul maga elé. Ha magamról beszélnék, mondanám: kukán, de a lányka inkább tűnődve...

Hiába. A korral sokminden együtt jár. Hogy a szelíd költő, Áprily szavaival éljek, " öregség, bölcs fegyelmezője vérnek...".
Hangoskodóból halkította hallgatagra.

*

mitől nehéz varázsolni

Középső csoportos óvodások. 4-5 évesek. Nagyüzemben folyik a varázslástan oktatása, a gyerekek elszántak, mindenki tanulni akar, majd kibújnak a bőrükből, hogy letehessék a próbát. Kettesével jönnek ki „vizsgázni” hagymaszaglásból. Szorgalmasan szimatolják csukott szemmel a fokhagymát és a vöröshagymát. Kicsit se csalnak. Szemüket olyan szorosra zárják, ahogy csak bírják. A többiek egy darabig erősen figyelnek, aztán menthetetlenül engedelmeskedve a példa erejének ők is szorosra zárják pilláikat. Szemnyitás – utána némi tétova kézrebbenés és boldogan mutatják, melyiket dugtam az orruk alá. Ízlelgetik a nevüket – fok-hagyma – vörös-hagyma. Nagy lépés a világ megismerésében és néven nevezésében. No, meg a képzelet világába.
Újabb próba jön. A lentebbi jókívánság-teljesítő dió varázslás. Mondom a feltételeket. Amikor odaérek, hogy
- … és amikor eszitek, akkor nem szabad beszélni…- az egyik cserfes kislány hökkenten és némileg rémülten felkiált.
- Hú, az nagyon nehéz lesz. Én nem bírom ki!

*

csoda

Matatok a polcon. Matatok az asztalomon. Az „uralkodom a káosz felett” számomra heroikus küzdelmének egyik állomása. Papírok, feljegyzések, vázlatok tömkelege, bujkáló emlékek. Már látom, minden küzdelmem dacára véglegesen és visszavonhatatlanul régimódi lettem. Szeretek papírra, kézzel írni. Félbehajtott papírlap kerül a kezembe. Valamikor az esztendő elején körmöltem, azon frissiben, ahogy történt, hogy el ne felejtsem. Most jött elő, Mikulás-ajándéknak.

Ovisok a főszereplők ismét. Karácsonyi ünnepkör – mesélek nekik régi varázslatokról, szent csodákról, karácsonyi ámulatról. Fényes szemük ragyog. Aztán előveszem a meglepetést. Varázsdiót hoztam. Régi barátjuktól, Lucától, a vajákos, mindentudó erdei boszorkánytól. Mondom, ez egy kívánságteljesítő dió. Minden jókívánságot teljesít. Hanem annak rendje van, hogy hogyan? Az izgalom tetőfokára hág. Lélegzetvisszafojtva figyelnek. Mondom tovább:
- Az úgy van, hogy egy diót ketten kaptok. Együtt kell feltörni, egyszerre kell a kívánságotokra gondolni. Aztán azt a kívánságot titokban kell tartani. Aztán el kell osztani szépen, egyformán a diócskát, és nem szabad beszélni, amikor megeszitek. – Hallgatnak, bólogatnak, érzik, még nincs vége.
- Na, de most jön a neheze. Három napig nem veszekedhetsz a barátoddal.
- És mással se! – kotyog közbe valaki. Nevetnek, és egymást túlkiabálva bizonygatják, hogy ez nem is nehéz. Gyorsan választják a társat, akivel osztoznak majd a dión. Szorongatják egymás kezét, nedvesre izzadt kis tenyerükbe osztom a kincset. Az óvó nénik nagyszerű partnerek, ők is kapnak diót, nevetnek, köszönik és már beszélik a gyerekekkel, mikor és hogyan lesz a nagy varázslási akció.
Új esztendő, január. Jönnek megint, s ahogy sorolnak be az ajtón, már egymás szavába vágva mesélik, mi történt. Nagy nehezen meggyőzöm őket, hogy első dolguk lehet elmesélni, de így semmit nem értek. Leülünk, már mondják is:
„… azt kívántam, hogy jobban szeressen a testvérem, és így lett, mert folyton rám mászik, ő még kicsi, egy éves és így szeret…”
„…én három napig nem vesztem össze a testvéremmel”
„…és én elestem és nem is sértődtem meg…”
„…azt kívántam, hogy a szépúszás sikerüljön, és eljött, és sikerült…”
„…én pedig elmentem onnan és nem rugdosódtam…”
„…én három napig nem veszekedtem...”
"...segítettem építkezni az apukámnak..."
„…a testvéremnek, aki négy éves, nem mondtam, hogy nem adom oda a játékomat, és még azt is megengedtem, hogy felmásszon az ágyamra…”
…és az óvónénik azt mesélik mosolyogva, hogy nem tudják mi történt, de három nap béke volt az oviban. Aztán kicsit szégyenlősen azt is mondják, hogy nem hiszem el, de teljesült a kívánságuk. Az övéké is.

Én pedig itt, most, decemberben karácsony előtt arra gondolok, amire akkor, karácsony után, januárban ott. Hogy csodák pedig vannak. Csak hinni kell bennük. Talán…talán nem is várni. „Csak” hinni…együtt hinni.
Együtt hinni.

*

kontinuitás

 
Kolleganőm meséli.
Három esztendő körüli fiúcska cövekeli le magát, makacsul tartja hadállását, nem hajlandó elindulni édesanyjával. Ő bizony még marad! Anya már valamennyi - általa - ésszerűnek vélt muníciójából kifogy. Aztán végső kétségbeesésében valami értelmetlennek tűnő mondattal lendül újabb támadásba, hogy az ifjú várkapitányt megadásra késztesse, és mondja:
- A könyvtáros néni mindjárt zárja a könyvtárat. Megy haza.
Az ellenállás váratlanul megtörik. A legényke megfordul, indul és végtelen csalódottsággal mormolja:
- Azt hittem itt lakik. Azt hittem mindig itt van.
Eszter nevetve, ragyogó arccal meséli a történetet. Előttem pedig váratlanul apró legénykék és leánykák végtelen sora bukkan fel könyvtáros múltam tíz, húsz, harmincegynehány éves távlatából, ahogy meglepett, csalódott, hökkent, döbbent arccal szembesülnek a kíméletlen és kegyetlen valósággal: Margó (Zsófi, Ildi néni) nem a könyvtárban lakik... máshol van a "hazamegy". És látom, ahogy a jövendő esztendők tíz, húsz, harminc éveinek távlatából hirtelen majdani apró legénykék és leánykák végtelen sora baktat elő, amint meglepett, csalódott, hökkent, döbbent arccal szembesülnek a kíméletlen és kegyetlen valósággal, hogy Eszter, Erika, Ingyom és Bingyom néni nem a könyvtárban lakik … máshol van a "hazamegy"...

Így van ez.
Így van ez jól.

*

sűrű erdő, kopasz mező...

Ciróka kör. 3 év alatti kicsikkel jönnek az anyukák, nagymamák, nagypapák. Játszanak, tanulják a kiveszőfélben lévő mondókákat, höcögtetőket, ölbeli játékokat. Emma és Lujza 4 hónapos ikrek. Egyikőjük kis hajasbaba, másikójuk kerek fejecskéjén csak a mindent látó nagyanyai szemek vélnek valamit felfedezni. Édesanyjuk meséli, otthon is játszik velük, élteti az itt tanultakat, élvezi a játékokat a lányokkal. A játékba a 4 éves nagytestvér is besegít. Anya mondja: "Sűrű edő" - simogatja az egyik kislány feje búbját. "Kopasz mező" - simogatja homlokát.
Ábel megcsóválja a fejét. Nem így kell! Sűrű erdő - simogatja a hajasbaba Lujzi kobakját. Kopasz mező! - simogatja lágyan Emmácska tar fejecskéjét.


 *

héderű

Csöndes délután, zárás előtt negyedórával. Az ötéves lányka küzd a mesekönyvekkel - mit válasszon, mennyit? Anya a két hónapos csöpp legényt szoptatja, óvón föléhajolva, közben derűs mosolya röppen a "nagy" felé. A baba jóllakik, elégedetten szuszog a kocsiban. Kölcsönöznek, ballagnak el. Babakocsiban, szatyorban könyvek. A nagy megnyomorgatja a kefehajú kicsit, anya fékezi, jól van, mindenki tudja, hogy a te testvéred, nevetnek, végtelen egyetértésben és harmóniában mind a hárman.

És most nagyon komolyan elhatározom, hogy megindítom és meghirdetem a magam kis egyszemélyes héderűjét. És nagyon komolyan biztos vagyok benne, hogy holnaptól már nem egyszemélyes lesz. Hogy mi az a héderű?
No, lássuk csak: háborút indítani a mindennapokban zajló össznépi háború ellen pont olyan idétlenség, mint amilyen morbid szó a békeharc. Vagy béke - vagy harc. Hát ezért képtelenség a hétköznapok kis háborúskodásai ellen háborút hirdetni. Csak héderűt. Teccik érteni? Há? Borúra mi jön? Hé! Derű. Hé! Derűt!
Csatlakozzunk egymáshoz. Na?...

*

TGV

Ezen a nyáron hétfőn és csütörtökön délelőttönként kolleganőm egy halom könyvvel kitelepül az érsekkerti játszótérre. Afféle mini park-könyvtár ez, fokozva a játszótéri élvezeteket. Elvégre a hedonizmusra nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Legutóbbi kintlétén odaballag hozzá egy ötévesforma kisfiú. Válogat a könyvek között, egyszer csak felcsillanó szemmel rikkant fel:
- Hú! Vonatos könyv! - és már ragadja is magához, a rajongók lázas örömével. Aztán elemi erővel tör ki belőle:
- Hé! TGV! A kedvencem a TGV! Imádom a TGV-t! Nézzétek! Ez a TGV! - és boldogan mutogatja fűnek, fának. Valóságos extázisban. Erika mosolyog, csendben mulat a kisgyerek örömén. Aztán odahajol hozzá és a felnőttek mindentudó kedvességével kérdezi.
- És ha nagy leszel, te fogod majd vezetni? Te leszel a mozdonyvezető?
A gyerek rámered, és pillanatnyi gondolkodás nélkül, a gyermekek mindentudó magabiztosságával vágja rá:
- Dehogy! Én utas leszek.

*

teljes élet

4 és fél éves fiúcska ballag be édesanyjával a könyvtárba, könyveket hoznak vissza. Ritka pillanat, hogy a kicsi fiúval hosszabban tudok beszélgetni - beszédes bátyjai most nem jöttek, táboroznak a Tisza parton. Sok minden szóba kerül, az óvoda is.
- Hát most nagyon jó, hogy nem kell menni óvodába! - közli.
- Vajon miért? - ámuldozom. A kisfiú komoly tekintete megállapodik rajtam. Kicsit hallgat, mérlegel, érdemes vagyok-e a válaszra.
- Mert lehet végre sokat dolgozni. - mondja végül határozottan.
- És mit dolgozol?
- Alkatrészeket gyártok a műhelyben. - és látszik rajta az öröm és az elégedettség. Anya is bólogat. Igen, ő ilyen, csak munka legyen, és teljes az élet.
Felcsillan bennem is az öröm. Miért is?....

*

vélemény

9 éves elragadtatott leányka áradozik:
- Ez a könyvtár egy álom, ez nem is könyvtár, ez kincsesbánya. Ide fogok mindig járni.

*

pályaorientáció

10 éves kislány mondja kolleganőmnek:
- Én is könyvtáros szeretnék lenni, mert egész nap csak ülni kell és lehet számítógépezni, ha nincs vendég, meg lehet bambulni!

*

Dávid

Bébillér Mesekör. Az ellátmány már az asztalon sorakozik, bőségesen. Ahogy sorolnak befelé a családok, teszik az asztalra a rágcsálnivalókat, akár az áldozati ételt az oltárra. A gyerekhad boldog mámorban veti rá magát a ropikra, almaszeletekre, répadarabokra, olyanok, mint a kiéhezett kisnyulak, mindegy mi, csak rágni lehessen. Szólok: kezdünk, s a bejáratott rend szerint robog be mindenki az olvasóterembe, ami ilyenkor a mesék szobája lesz. A gyerekek egy része elhasal a rongyszőnyegekre, lekuporodik a polcok elé. A felnőttek a zsámolyokra telepednek, arcukon ugyanaz a ragyogás, szemükben ugyanaz a derűs várakozás, mint fiaikon, lányaikon. Némelyikőjükbe belebújik gyermekük, más mellé odakucorodik.
Jön Dávid is.
3 éves korában ilyen lehetett Zeusz, a görögök nagyhatalmú istene. Csupa barna-piros ragyogás, csupa eleven kíváncsiság, csupa makacs elszántság. Tömör mint egy gumilabda, egyszerre vaskos és ruganyos, mint egy kölyökpóni. Könyörtelenül őrli a ropit, két kicsi izmos mancsában az utánpótlás, répa, almadarabok. Letelepszik anya mellé. Mondom a mesét. Dávid elmerül benne. Aztán elfogy a menázsi. Előbb az egyik kezéből, aztán a másikból. Dávid, mint ama bizonyos tömör gumilabda a falról, visszapattan a valóságba. Feláll, határozottan elindul kifelé. Az ellátmányt veszi célba. Lábujjhegyre áll, kepeszkedik, előbb száját tömi tele, aztán a kezeibe markol amennyit csak lehet. Visszajön, leül, eszik, elmerül a mesében, kuncog...aztán feláll, kinyargal, ellátmányoz, visszajön, leül, elmerül...szeme sarkából néha szemügyre veszi anyát, a többi felnőttet. De megy, akármi történik, nem is Zeusz, hanem Fehérlófia konokságával, mindent legyőző elszántságával, erejével, győzelemre termett határozottságával.

*

visszaszámlálás

Ebédszünet után ballagok nyitni a könyvtárat. A folyosón - a zsongásból hallom - a szokásos tömeg, 10-15 kamasz várja a bebocsátást. Röhögve, vihogva, nyihogva hangosan folyik a visszaszámlálás.
- 10...9...8...7........... - várok, kezemben a "nyitva" táblával. Kivárok. Én is röhögök.
- 3...2...1...ZÉRÓÓÓÓÓÓ!
Hirtelen kinyitom az ajtót. Kerekre nyílt szemek. Tátott szájak. Hirtelen csönd. Miért? Aztán egy halk, elismerő hang:
- Profi. Pontos.
De befelé már egészséges kamaszüvöltéssel zúdulnak.

*

Mennyi? Mi mennyi?

4 éves fiúcska. Édesanyja gömbölyödő pocakján látszik, hogy hamarosan kistestvér érkezik. Beszélgetnek.
- Képzeld, nemsokára Rékáéknak is kisbabájuk születik.
A fiúcska ránéz.
-Mennyi?
Az anyuka kuncog, hasára bök és mondja nekünk:
- Ikrek lesznek.
Most már értjük a kérdést.

*

jótékonyság

Kiskamaszok rajzanak a számítógépek körül. Két fiúcska párbeszédjének akaratlan fültanúi vagyunk.
- Figyelj! Nem ülünk le?
- Nem. El vagyok tiltva. Igaz, hogy nem látják - de ma jótékony vagyok. Nem ülök le.

ügyes gyerek

-Na, fogadjunk, hogy te még sose láttál ilyen erős és ügyes gyereket mint én! - rikkantja Marci, aztán kicsit nyögve és szuszogva feltornássza a halom könyvet a kölcsönző pultra. Hiába, egy 4 évesnek még szinte elérhetetlen magasságban van az asztal teteje. Elismerő pillantásomtól és a dicsérettől vérszemet kap. Lábát meglendíti, aztán felrakja a könyvek mellé.
- És nézd meg az új cipőmet!
- Na, komám, te aztán elmehetnél cirkuszi artistának is! - ámulok az akrobatikus teljesítményen. Marci boldog.
- És így is tudok ám! - karjait oldalra, lábát a magasba lendíti, törzs dönt, Marci egy repülő madár. Aztán elvitorlázik a mesekönyvek közé.

 

*

értéktrend...

Jani barátunk betelepszik a kölcsönzőpult mellett a könyvtáros székébe. Ül, pózol, szemmel láthatólag ízlelgeti, milyen lehet könyvtárosnak lenni. Mondom neki:
- Janika, szívesen leszek ám a kollegád, csak előbb el kell végezned az iskolákat, hogy könyvtáros legyél.
Egy másik fiúcska száguld el éppen a pult előtt. Hirtelen megáll, megfordul, egy tizedmásodpercig dermedten áll. Aztán döbbent arccal, teljes hitetlenséggel a hangjában kérdez:
- Mér'? Ahhoz, hogy könyvtáros lehessen valaki, iskolába kell járni?

*

ez az anyu!

Ovisok a könyvtárban. Játékos, mesélős délelőttre jöttek. Régen találkoztunk, egymás szavába vágva mesélik, mi minden történt az elmúlt időben velük. Az egyik kisfiú dicsekszik:
- Elhoztam ám az anyukámat ide, és annyira jól érezte magát, hogy egész délelőtt itt voltunk és haza se akart menni.

*

"jónapot"

Fakanálbábok készültek a Bébillér Mesekörön. A kész bábokkal a gyerekek rögtön akcióba lendülnek. Egy érző lelkű bábrendező azonnal visszaadná a diplomáját, ha látná, hogy mindenféle képzettség és dramaturgiai tanulmány nélkül mire képes 8-10 harcedzett óvodás. Röpködnek a párbeszédek, mígnem egy sértődött hangocska vészjósló hangerővel emelkedik az általános zsivaj fölé:
- Akkor is! Jó napot!
Pár pillanatra elül a ricsaj. Győzött a "jónapot".

*

köszönés

Kicsi szöszke lány. Kölcsönöz, kisírta magának még így utólag a végén. Bátyjai, nővére már egy halomra valót elcipeltek. Ragadja a zsákmányt, fut. Apja utána szól:
- Köszönd meg, kislányom.
Válla fölött veti hátra:
- Kócsolom! - és fut tovább.

 

*

kardinális kérdés

Pici emberkék sorjáznak be az ajtón. A középső csoportos ovisok első látogatásukra jöttek, még minden és mindenki ismeretlen. Küzdenek a vetkőzéssel, a sapka, sál és kabátujj összerendezéssel és közben folyamatosan csicseregnek, ismerkednek. Az egyik kislány rámnéz miközben segítek neki kihámozódni a dzsekiből. Valami feldereng benne, óvónéni mondta, hogy könyvtárba jönnek, a könyvtáros néni nevét is mondhatta. Némi homlokráncolás után felcsillan a szeme.
- Téged Marika néninek hívnak?
- Nem, én Margó vagyok.
Kis csönd, meghökkenten végigmér aztán gyanakvóan kérdezi:
- És tudsz olvasni?

*

pesztrák

11-12 éves kamaszlegények rajzanak a számítógépek körül. Sohasem egyedül, mindig bandában ülnek. Zsonganak, néha magukról megfeledkezve hangosan elüvöltik magukat. Aki nem ismeri őket, azt hiheti, a vad focibanda vert tanyát nálunk. 5 éves szöszke fiúcska tátja száját, egyre közelebb osonkodik hozzájuk. A nagyok most látják először, de beveszik a csapatba. Gép elé engedik, segítik. A fiúcska felüvölt:
-GYŐŐŐŐZTEEEEEM!
-Ez könyvtár, nem kell annyira üvölteni! -neveli az egyik kamaszka.
-Nyugi má'! Még kicsi, nem tudja. Hagy üvöltsön. - így a másik.
Aztán egyesült erővel rikkantgatnak tovább, mint egy csapat megkergült, vidám szajkó.

*

nohát!

Bébillér Mesekör, befejezem a mesét Jézus Krisztusról és Szent Péterről, akik nemrégiben a földön jártak, és hát az egyik embert megsegítették, a másikat meg jól megbüntették. Ragyogó szemű, barna kislány szólal meg a végén karácsonyi csengettyű hangocskáján.
- Én ám szoktam néha rosszalkodni! A testvéremmel is.
- No, azt ugyan jól teszed! - mondom - néha kell is rosszalkodni. A tesóddal meg különösképpen. Egyedül sokkal nehezebb.
Néz rám, szeme kerekre nyílik.
- Nahát! Nekem ilyet még sohase mondtak!

*

jövőlátó

Találkozó Tóth Tamás Boldizsárral, a Harry Potter fordítójával a könyvtárban. Óvodás kislány mered rá álmélkodva. Aztán kicsúszik száján csodálkozásának oka.
- Jé! Olyan, mint Gergő lesz felnőttkorában!
Kuncogunk.
- Az ki?
- A barátom!

*

szépségfokmérő

Bébillér Mesekör, mesét mondok. A gyerekek egymás hegyén hátán, a felnőttek is. Szájuk tátva, szemük csillog, olyan belső mozi képei peregnek előttük, amihez foghatót a legfifikásabb hollywoudi filmrendező és a legrafináltabb operatőr együttvéve se képes megcsinálni. Éppen a kán szerelmének szépségét próbálom ecsetelni. Nem nagyon töröm magam. Mondom, Durija olyan szép volt, de olyan szép, hogy... ti olyat el se tudtok képzelni! Az egyik kislány áhítattal szól közbe:
- Olyan szép volt, hogy szebb volt, mint Hamupipőke.
Az ötesztendős Gergő megcsóválja a fejét.
- Én tudom, milyen szép volt!
- Milyen? - kérdezem.
- Mint Patrícia.
- És ki az a Patrícia?
- Hát a szerelmem az óvodában!

 

*

a könyvtáros és a farkas

Óvodások jönnek a könyvtárba. Nagycsoportosak, mindentudók, mindenre kíváncsiak. Letelepedünk az aprócska székekre, kezdeném a foglalkozást, orromra biggyesztem a szemüvegemet. Az egyik legényke azonnal megkérdezi.
- Miért tetted fel a szemüvegedet?
Előrehajolva vontatottan válaszolok.
- Hogy jobban lááássalak!
A gyerekek "veszik a lapot", visítanak, nevetnek. Egyikőjük hangosan kiabálva ugrik fel az izgalom hevében.
- Te nem is vagy olyan, mint a farkas! Neked nincs is szőröd!
- Dehogynem - mondom - Ehun-e, itt a fejemen!
- Az csak haj! - rikkantják. Már a következő kiabál hevesen.
- És nem is élesek a fogaid!
Sajnos, gondolom magamban. Szőke, copfos, kékszemű, angyalarcú kislány áll fel. Közel hajol, mélyen a szemembe néz, határozottan, lassan, tagoltan mondja, hogy megértsem.
- És farkad sincsen.
Szemben velem az óvónéni leplezetlenül vigyorog. A gyerekek mérhetetlen komolysággal bólogatnak. Én pedig gyakorlom az önuralom erényét.

*

választékos fogalmazás

Harmadik osztályos gyerekek keresnek valami jó könyvet.
- Olyan csínyes könyvet tessék adni!


 *

nagy kérdés

A számítógép előtt ifjú hölgy ül. Elmélyülten zongorázik a klaviatúrán. Se lát, se hall, így hát észre sem veszi Samut, aki szemmel láthatólag szeretne vele barátkozni. Samu megunja a szótlan bámészkodást, közelebb lép a leányzóhoz.
- Te felnőtt vagy? - kérdezi csengő hangon, a három évesek mindenre kiterjedő kíváncsiságával.
A 15 éves nagylány zavartan dadog.
- Hát...félig...majdnem...

*

reneszánsz életkép

Mátyás király és udvari bolondja, Bujkó társalgásának vagyunk szem és fültanúi. Vitáznak, mert a bolond "beszólhat" a királynak.
- De hát vörösbort kaptál! - mondá Mátyás.
- Vörösbort? Mondhatom, nagyon pocsék volt. - így Bujkó.
- A vörösbor mindig finom. - dörren rá zordul a király.
- Ez nem volt az. - replikázik igaza tudatában a bolond.
- Miért? - rőkönyödik meg őfelsége, a magyarok igazságos királya. Bujkó kutyaszorítóban érzi magát. 4. osztályos civilként fogalma sincs róla, mitől lehet rossz egy vörösbor. Ám a király bolondjaként muszáj valamit mondani. Különben oda a feje. A közönség érettebb része töpreng, hogyan vágja ki magát? Talán a bor nem elég ... vörös. Fantáziánk szegényes.
- Mert olyan ... fonnyadt vörösbor volt. - veti oda hanyagul.
Hm! Ajánljuk a jelzőt a borászok figyelmébe. Ki tudja...?

*

jár a Dani, jár

Dani billeg. 14 hónapos, nem régen tanult meg járni. Tenyerével itt - ott megtámasztja magát, inkább csak a látszat kedvéért. Nekiindul a könyvtárnak, nagyokat sikít örömében, amikor egy számára izgalmas látvánnyal szembesül. Vissza - vissza néz anyára, de bátran távolodik. Hatalmas kék szeme ragyog, arca fürdik a mosolyban, két pici egérfoga fehéren csillan. Nagy kört tesz, aztán szorosan a polcok mellett indul vissza. Jókedve mindenkire ráragad. Billeg - ballag, hirtelen megáll. Szemén látszik, hogy készül valamire. Nagyot sikkant, keze lendül, aztán ahány könyv belefér csepp kis markába, már a földön. Anyával együtt kiabálja: Nem! Nem! Kacag, Imbolyogva fut, végül anya ölelő karjaiban landol.
- Mindig ilyen rosszcsontot szerettem volna! - nevet édesanyja. Danika boldog. Őt akarták erre a világra, testestől, lelkestől. Integet, puszit dobál egyik kezével amikor elmennek. Másik kezével pici könyvet markol.

*

vigasz

Kicsi Petra morcos. Lemaradt Mátyás király hintójának készítéséről az egyik budapesti múzeumban. Anya vigasztalja, nem baj, Petrácska, majd a Bébilléren sok mindent csinálunk. Petra szeme felcsillan.
- Anya! Ha felnőtt leszek, akkor is járhatok majd a Bébillérre?
- Persze, járhatsz egészen biztosan.
Petra hallgat, töpreng, kisvártatva újra megszólal.
- És… anya…Ha nagyon öreg leszek, akkor is?
Anya teljes komolyságát összeszedve határozottan válaszol.
- Igen, Petra. Margó néni biztosan beenged.
A kislány kivirul. Margó néni is. Petrácska elég sok évtized múlva lesz öreg, nemhogy még nagyon öreg! Margó nénit pedig ettől már igazán nem sok év választja el. De életkilátásai határozottan javuló tendenciát mutatnak…

*

sorshúzás

A Népmese Napján vendégeinknek pici ajándékot készítettünk. Sokféle mesét kis hengerekbe tekercselve kínáltunk, senki nem tudhatta mit fog húzni magának. Felnőtt, gyerek lázas izgalommal göngyölte ki sajátját, szeme csillant amikor ráismert: igen, ez az én mesém! Néhány megmaradt a ládikában, otthagytuk....
Hétköznap, szokásos délután, özönlenek be a gyerekek, kiskamaszok, nagykamaszok vegyesen. Nézik a meséket. Aztán nyúlnak érte. Veszik el, majd mintha parázs égetné kezüket, gyorsan dobják vissza és matatnak egy másik után. Az izgalom pirosra festi arcukat. A külvilág megszűnik számukra. Sorsot húznak.

*

pelenkázó újra

"Nyári emlék"-ünk főszereplője a szünet utáni első nap megjelenik édesanyjával a könyvtárban. Válogatás, választás, kölcsönzés. Aztán a szertartás: a gurulós pelenkázó átlényegítése. A pelenkázót eltolja, kisvártatva vissza anyához, ételt oszt, összeszedi a tányérokat, elmélyülten ténykedik. Odaszólok:
- Sokat segítesz a dajka néniknek.
Levi rámmered, arcán a döbbenet, hogy ezt a könyvtáros meg honnan tudja, amikor sose járt az ovijában!
- Igen, a dajka néni szeret, megengedi. -mosolyog, és látszik, hogy dolgozni, ténykedni, munkálkodni ...hát az tényleg gyönyörűség.

*

nyári emlék

Nyári szünetünk előtti utolsó napok egyike, délután.
Levente (úgy három-négy esztendős forma) már kiválasztotta mindennapi betevő mesekönyveinek gigantikus halmazát, anya már felmálházta szatyorba, tarisznyába, hátizsákba. Indulnának. Levente szeme sarkából figyeli kedvenc játékát, a kerekes pelenkázót. A pelenkázó az ő kezei között mindig varázslatos átalakuláson megy át, könyvtári látogatásaik záró akkordjaként. Most sincs másként. Anya megadja magát, lepakol. A guruló szerkezet beteghordó ággyá lényegül, a könyvtár folyosója kórházzá, a kisfiú felelősségteljes beteghordóvá. Majd orvossá. Majd ápolóvá. Majd beteggé. Hm. Így nem jó.. Ha beteg, nem tolhatja az "ágyat". Visszalényegül beteghordóvá, bökkenő az, hogy nincs betege. A maci nem jó erre a célra. Anyát kapacitálja, aki egyébként mindenre kapható, de most nem akar az ágyra feküdni. Heves vita, közben nyílik az ajtó. Új olvasó jön, egy mackós termetű apuka. Átlátja a helyzetet, megértő, hasonló korú kislánya van. Levente ránéz:
- Legyél beteg! -mondja.
- Jó! - így apuka, és már fekszik is a strapabíró szerkezeten. A kisfiú először megdöbben, aztán boldogan tolni akarja, de ő kicsi, a teher meg...Áll tehetetlenül.
- Nagyon nagy beteg vagy! -leheli lemondóan, és anyához fordul nagyot sóhajtva:- Menjünk, anya!

*

életkép

Nándi robog. Benyargal a könyvtárba, beszáguld az olvasóterembe, visszaviharzik a kölcsönzőbe. Gyors köröket tesz a polcok között, folyton úton van. Néha megáll, szemrevételez egy -egy apró csodát, aztán inal tovább. Egy hozzá képest mérhetetlen nagy könyv lassítja, amíg idecipeli a kölcsönzőpulthoz, és már bent is van a dolgozóban, alkudozik egy telefonra Eszterrel.
- Kit karsz felhívi? - kérdezi Nánditól.
- Anyát! - veti oda neki a csöppnyi fiúcska. Még nincs két éves.
Anya nevet, Nándi elrobog az ajtó irányába. Hogy éri fel a kilincset? Kész csoda. Nándi visszanéz, ragyog, elementáris erejű életörömmel, anya meg nyargal utána. Minden ragyog.

*

csoda

 

Kiválasztott könyveit felpakolja az asztalra. Kérdezem tőle:
- Elegendő lesz, Klaudia?
- Honnan tudod a nevemet? - rőkönyödik rám. Négy éve összes tapasztalatát összeszedve se tudja hová tenni tudományomat. Kérdőn mered édesanyjára és csendesen kuncogó tíz éves nővérére. Magyarázom neki, hogy például el tudom olvasni a nevét, ami az olvasójegyére is rá van írva. Az ámulat rárajzolódik arcára. Itt, most, ebben a pillanatban eldőlt benne valami: az olvasás szent és nagy csoda. Mert ugyan anya is olvassa a meséket, de hogy valaki csak úgy legintimebb tulajdonát, a nevét tudhatja ezáltal...! Aztán a csoda lecseng, és már tárgyilagos hangon kérdezi:
- Mit jelent az, hogy elegendő?

*

 

az élet öröme

Máté kölcsönöz. Mondom neki a lejárati dátumot, szeptember 2. Felragyog. A bodogság hirtelen úgy árad ki belőle, mint Napból a fény. Fut minden irányba.
- Szeptember a szerencsehónapom. Akkor születtem!
Ahogy mondja, egyszerre teljes pompájában ragyog az élet. A nyíló ajtó fénye finom aurát von köré.

*

csábítás

Ifjú hölgy. Igen ifjú. Igen hölgy. Karcsú, napsütötte bőrű, finom vonású arcában mély tűzzel ragyogó barna szemekkel. Elmélyülten lapozgat az asztalnál. Azonnal kiszúrja magának egyik olvasónk, hosszan figyeli, majd 5-6 könyvet a fején egyensúlyozva odatelepedik mellé. A csáberő a földön landol. A fiatalember kissé zavarba jön, de megoldja. Egyenként szedegeti fel őket, Csenge felé fordítva. A nagyhercegnő szórakozottan odapillant, Gergő ekkor már egy autós képekkel telerajzolt könyvet nézeget, szeme sarkából lesve a hatást. Van.
- Azt ne mondd, hogy ez fiús! - csilingel feddőn a hangocska, és Csenge Gergő mellé lép.
- Nem mondom. - néz rá komolyan Gergő.
- Jó, akkor lapozzunk együtt. - bólint kegyesen az emancipáció két és féléves élharcosa.
Hm! Ki csábított el kit?

*

üde tavasz és mediterrán ragyogás

Hát megjöttek. Gergővel üde tavaszi szellő oson a könyvtárba, kisöccsével, Dáviddal mediterrán ragyogás. A négyévestől és a két és félévestől pillanatok alatt megtudjuk, hogy teknősbékájuk lesz, természetesen Dávidnak nagy, Gergőnek kicsi, csak még nem születtek meg, hogy egy könyv otthon maradt, hogy medencében fognak majd fürödni (anya mondja háttérben kuncogva: lavórban), aztán Dávid a lényegre tér. Lábujjhegyre ágaskodik, szemrevételezi a kölcsönzőpultot, ahol a Bébillér Mesekörön a testi örömöket szolgáló kekszek, répák és egyéb csemegék szoktak sorakozni. Megállapítja, hogy most semmi efféle kincs nincs. Nem adja fel. Ránk ragyogtatja napsütötte mosolyát és kottázható dallamú hangján énekelve kérdezi:
- Ennivaló nincs? - de már megy is befelé, a könyvekhez, mászik fel a magas asztalhoz, mert ő azt szereti. Gergővel együtt már vagy 6-8 könyvben matatnak. Van még pár szem cseresznyénk, a legutóbbi Bébillérről maradt 2-3 kekszecske. Visszük - ők eszik, mintha mennyei mannát kaptak volna. És közben beszélnek, mesélnek, társalognak, ragyognak...


 *

 

tényszerűség

Tomi kölcsönöz. Hallom, hogy társai hol Tamásnak, hol Thomasnak szólítják. Csak saját miheztartásom végett barátságosan érdeklődöm:
- Hogy szereted? Hogy szólítsalak? Tamásnak, vagy Thomasnak?
A hétéves végtelen komolysággal rám néz, szemöldökét picit ráncolja és határozottan mondja:
- Tamásnak. - Aztán tárgyilagos hangon hozzáteszi az érthetőség kedvéért:
- Nem vagyok én mozdony. Nincs nekem kéményem.

*

hatékonyság

A legutóbbi Bébillér Mesekörön a gyógyfüvekről meséltem. Az alábbi kis szösszenetet egy anyuka küldte jelenleg még óvodáskorú garboncásáról:
"Tegnap a Népkertben Petra mindenféléket gyűjtögetett. Mikor kérdeztem, hogy miket gyűjt, azt mondta, hogy varázsfüveket. Értetlen szemmel nézhettem rá, mert nagy szemekkel közölte: "Margó néni mondta, hogy varázsfüvek mindenütt vannak."

*


korszellem

Erika könyvtáros (aki folyton tündérkedik) a folyosón helyezkedik egy fotomasinával. Igyekszik minél jobb pozíciót találni, ahogy az egy vérbeli amatőrhöz illik. A könyvtár bejáratát készül fotózni, hogy weblapunkon megmutassuk, hol vagyunk? Elsős gyerekek ücsörögnek a fotelokban, már túl vannak a kölcsönzésen, böngészik a könyveket, várják a tanítónénit. Aztán Erikát veszik szemügyre. A látvány elég izgalmas lehet, mert már többen is leplezetlenül bámulják. Egyikőjük nem tud uralkodni magán, odanyomul:
- Mit csinálsz? - kérdezi, hogy valahogy felvegye a társalgás fonalát.
- Fényképezem a bejáratot.
- Miért? - kotnyeleskedik tovább.
- Hogy feltegyem az internetre. -felel az igazsághoz híven Erika. A gyerek megbotránkozva rámered.
- El akarod adni a könyvtárat?

*

aki tisztában van az anyagiakkal

 

Ovisok kölcsönöztek a könyvtárban. Már ajtón kívül voltak, amikor egyikőjük odafordult az édesanyjához:

 

- A könyvtáros néninek nagyon sok pénze van ám!

 

- Hogyhogy?

 

- Hát ennyi könyvet megvásárolni!...

 
*

lehet, hogy konyhatündér?

 

Könyveink zömében még ott lapulnak az egykori kölcsönzőcédulák. Az egyik kipottyant, egy apró lányka megtalálta, szaladt lelkendezve:

 

-Nézd! Megtaláltam az egyik könyv receptjét!

*
 
nyelvújító

Másodikos kislányok várnak sorukra. Csivitelnek, nézelődnek. Az egyikük rábök az előjegyzés miatt félretett könyvekre:

 

-Ez az eltettek!

 
*

altató

Parányi lányka telepedik az asztal mellé. Ha e világon töltött idejét mindenestől összeadjuk, talán már veri a 18 hónapot. Roppant elfoglalt. Minden mozdulatában nő és anya. Gondosan maga elé fekteti a Süsüt, a sárkányt. A nagy melák engedelmesen vágja magát hanyatt. A csepp kis asszonypalánta valahonnan egy gyűrött papír zsebkendőt varázsol elő. Gondosan kisimogatja, ráhelyezi a könyvre, takargatja Süsüt. Vékonyka kis hangján énekelni kezd:
- Anya! Ajtatom Süsüt. Anya, simogatom. Anya, ajszik Süsü. - és énekel, simogat, simogat, énekel. Aztán göndören felnevet. Felkapja a mesekönyvet, maga elé állítja.
- Fejébjedt Süsü! Anya, fejébjedt Süsü! - és már nyúl a másik könyvért, a papír zsebkendőért, mozdulataiban ősanyái moccannak, hangja muzsikája ide-oda röppen a könyvtárban:
- Ajtatom a macit. Anya, ajtatom a macit. Anya, anya, anya... simogatom...

*

lélektan

4 év körüli fiúcskával ballag be édesanyja a könyvtárba. Mosolyognak, köszönnek, indulnak a mesekönyvekhez. Az anyuka még visszaszól némi mentegetőzéssel a hangjában:
- Még nincs olvasójegyünk, most csak körülnézünk.
Nyújtom neki a beiratkozási nyomtatványt, a tollat, s mondom, hogy ezen egykettőre segithetünk. Megállnak, az anyuka magyarázkodni kezd. Már voltak itt többször, vittek el papírt is, de még nem töltötték ki, majd később, legközelebb...A legényke elszántan kapaszkodik a kezébe, vonszolná anyját, látom. Félreértem a helyzetet, segiteni akarok:
- Ingyenes a beiratkozás. Töltse ki, beírom a kisfiút és rögtön kölcsönözhetnek is.
A legényke hangosan felkiált:
-De én nem akarom!
Ránézek, pillantásunk összeakad. Szemében valami atavisztikus, halálos félelem. Nem választom szét tekintetünket, lassan mondom neki:
-De én nem téged írlak be, hanem csak a nevedet.
Arcán szétömlik a mosoly, a rémület eltűnik. A kisfiú egyetlen boldog ragyogás :
- Akkor jó. Anya, viszünk könyvet?
És mennek a meséskönyvekhez, kisvártatva hozzák a kitöltött nyomtatványt, én pedig írom nevét a gépbe. A szem és fültanúk - szülők - pedig azonnal hosszú és élénk eszme-cserébe fognak, és tűnődnek azon, hogy vajon hányszor értjük félre ...

*

 

oh, áldott hiúság

Alig három éves fiúcska ágaskodik a kölcsönzőpult sarkánál feltornyozott könyvekbe kapaszkodva. Édesanyja szól neki:
- Add oda a könyveket Margó néninek!
- Nem adom!
- Add oda kisfiam, tudod be kell írni a gépbe ahhoz, hogy hazavihessük.
- Nem adom!
- Akkor nem tudjuk hazavinni!
- Nem adom! - és kicsit közelebb húzza a zsákmányt, hogy jobban tudja védeni.
- Ha nem adod oda, akkor neked is itt kell maradnod! - mondja végső érvként az anyuka. A fiúcska konok, és elszánt.
- Nem adom! - Megpróbálok közbeavatkozni.
- Add ide egyenként, és én rögtön visszaadom! - Sötéten néz rám. Őt nem lehet átverni.
- Nem adom! - Már közönségünk van. A műsor parádés. Egyesek szája remeg a visszafojtott nevetéstől, mások az anyukát próbálják különféle módon biztosítani együttérzésükről. Szurkolótáborok születnek. Megvonom a vállam. Nincs mit tenni.
- Jó, akkor ne add! De fogadjunk, hogy nem bírod el, és nem tudod ide cipelni hozzám a könyveket. - A hároméves férfi felveti a fejét, végigmér és lehalássza a csomagot a pultról. Megkerüli, megáll mellettem.
- De bíjom! - Nem törődök vele, rá se nézek.
- De fogadjunk, hogy nem bírod feltenni az asztalra!
- De fejbíjom! - és felküzdi mellém együtt az összeset. Továbbra sem törődöm vele, sebesen írom be az elsőt a gépbe.
- Na, de fogadjunk, hogy nem bírod el, ha most egyet visszaadok! - Tartja a karját.
- De ejbíjom! - szemem sarkából látom már most tudja, ki a vesztes. Nem ő. A közönség leplezetlenül vigyorog. Nem baj. A hároméves férfi már csak a harccal törődik.
- Na, de ezt aztán már tényleg nem bírod el. Ez szörnyen nehéz. Egy valóságos mozdony. - nyújtom felé a Thomasos mesekönyvet.
- Ejős vagyok! - módosul a válasz az előzőekhez képest és ezentúl ennél marad.
- Ejős vagyok!
- Ejős vagyok! - mondja újra és újra. Már nála van az utolsó könyv is, csak az olvasójegy van hátra.
- Na, de ezt már el fogod ejteni, ez pici, de az utolsó. - nézek rá. Most először meginog magabiztossága és segélykérőn néz édesanyjára. Talán túl kicsi a kihívás. Aztán felülkerekedik benne a sportember és még egyszer utoljára szembeszáll az ellenféllel.
- Ejős vagyok! Ejbíjom! - arcán a győztesek higgadt nyugalma, meg se rezzen, amikor az olvasójegy landol a könyvhalmaz tetején. Méltóságteljes, emelt fejtartással fordul el. Anyjára néz.
- Anya, ejős vagyok! - mondja, és cipeli a trófeát. Mindenki tudja, hogy amíg látjuk, ki nem adja a kezéből. Még halljuk, amikor csukódik az ajtó:
- Ejős vagyok. Ejbíjom!

*

- a történeteket lejegyezte m. l'ouji -

Fenntartónk

Eger város

Kapcsolat

Cím: 3300 Eger Kossuth L. utca 16.
E-mail: info@brody.iif.hu
Telefon: 36/516-632

Központi Könyvtár nyitva tartás
hétfő: 13-18
kedd-péntek: 10-18
szombat: 10-16

További részlegeink nyitva tartása

Könyvtárközi kölcsönzés

Könyvtárközi kéréseit a hmkonyvtarkozi@ella.hu e-mail címre küldheti.

Hangtárnok

A Zenei gyűjtemény blogja

Európai Digitális Könyvtár

Europeana